Az vagyok Neked, akit magamból látni engedek!

„Tél volt, esett a hó, az ünnepek már elmúltak…”

Kezdhetném így is, hiszen tényleg tél volt, de, hogy esett-e a hó, arra nem vennék mérget, mert hát ki emlékszik már arra. – maradjunk annyiban, hogy havazott, mert így csak szebb kép alakul ki az emberben a télről –

Kint az utcán süvített a szél, az út poráról sárosan csapódtak vissza, a földbe verődő apró jégdarabkák, és erősen verték az ablaküveget. Olyan hangja lehetett, mint mikor az ázott és megfáradt vándor, aki egy száraz helyre szeretne betérni, hogy álomra hajthassa fejét, és könyörtelenül püföli az ablaküveget, hogy beengedjék.

Messze a távolban egy hajdanán piros, de mára igen csak patinás ezerkettes Zsiguli, erősen dörmögő, rekedtes hangja törte meg a jégdarabkák koppanásának hangját. A gépsátánt vezette egy reményekkel teli apukajelölt, kék fekete kockás ingben, aminek bal oldala, pörköltszafttal volt díszítve.
A kocsi hátsó ülésének egészét, pamut otthonkában, egy húsz év körüli lány foglalta el, – aki már félig meddig az anyukám volt – hiszen feküdnie kellett, mert olyan fájdalmakat okoztam a hasában kapálózó végtagjaimmal, hogy nem bírta tartani magát, és szemei majdkiestek a fájdalomtól, ezért elfeküdt, és igen csak fura hangot hallatott.

– Menj, menj, menj, gyerünk!, elfolyt a magzatvizem!

Üvöltött torkaszakadtából, és olyan erővel markolta, és szorította a háttámlát, hogy abból az elhasználódott szivacs, por formájában távozni kényszerült. Az apukajelölt erre már tökig nyomta a gázpedált.
Az utat orrfacsaró bűz járta át. Olyan volt, mint mikor a szippantókocsi, kiszippantja a pöcegödörből, az emberi végterméket, konyhai maradékot, és a jóisten se tudja még mit. A lényeg az, hogy büdös volt…
Kacskaringózva ugyan, de még éppen időben meg tudott állni a kórház előtt.
Azon lehetett volna vitatkozni, hogy az anyuka szemei az örömtől voltak-e könnyesek, hogy végre a világra jövök, vagy attól az irdatlan kapálózástól, amit műveltem fiatal pocakjában. Na, de ezt már sose nem tudjuk meg.
Így belegondolva, nem is lehetett rossz pocaklakónak lenni, hiszen makulátlan tisztaság vett körül, enni, inni adtak, akkor aludtam, amikor csak akartam, senki nem szólt hozzám egy rossz szót sem, a külvilágból pedig semmit nem érzékeltem, hisz védve voltam.
Akkor még nem tudtam – hisz gondolkodni nem is tudtam -, hogy min megyek majd keresztül, születésem pillanata után huszonegynéhány évvel.
De ne szaladjunk ennyire előre, mert még meg se születtem.
Az ezerkilencszázas évek derekát már jócskán elhagytuk, amikor minden elkezdődött.
Arra már nem emlékszem, hogy hajnalban, délelőtt, délután, esetleg az esti órákban indultam-e el rövidke, de szoros és nedves utamra, a kényelmet és biztonságot adó pocakból, és arra se, hogy milyen volt kibújni azon a szűk nyíláson, ahová betettek, jó pár hónappal a születésem pillanata előtt. Igaz, akkor más formában. Na, de nem is ez a lényeg.

– Oá, oá… Ilyen a nagybetűs élet?

Hideg, és világos.
Legalább is hidegebb, és világosabb, mint a kényelmet, és biztonságot adó pocakon belül.
Abban a pillanatban megállapítottam, hogy jobb bent, mint kint.
Ráadásul, csoffadt kis testem felé, két nagy és hideg kéz nyúlt, de ha ez nem lett volna elég, meg is fogott, és elkezdte paskolni a hátsó felemet, mire én hangos bömbölésben törtem ki.
Édesanyám izzadtságtól ragyogó tekintetét rám emelte, de nem tudtam rá figyelni, mert még az ütlegek hatása alatt voltam. Ráadásul mezítelenül.
Nem mintha álszent lennék, vagy nagyon szégyellős, de azért annyi idegen ember előtt pucérkodni, hát…
Aki a kis szobácskában volt, mind mosolygott. Hogy örültek-e a jövetelemnek, vagy csak mókásan néztem ki, nem tudom, mert nem kérdeztem rá, de én sírtam, mint egy újszülött, mert nem tudtam mi történik körülöttem. Minden új volt, hideg, és idegen.
Mielőtt ráfektettek édesanyám keblére, az orvosok igen csak erősen tanakodtak, mikor a lábam közét nézték.
Hirtelen ránézésre kislány lehettem, de még egy aprócska vágás se volt pöttöm lábaim közt. Volt viszont egy férfiúi himbilimbire hajazó kis valami – és nem a köldökzsinór -, így fiúcska lettem.

Szóval, a világra jöttem, megszülettem, betekintést nyertem a nagybetűs életbe.
Én, akit kilenc hónapig, tejben vajban fürösztöttek, és akiek semmi dolga nem volt, az égegyadta világon, csak enni, inni, és aludni. Most meg…
Á, hagyjuk is.
Azt se tudtam merre van előre.
A szám viszont nagy volt, és büszkén mondhatom, hogy ideje korán rájöttem arra, hogy amikor kinyitom a számat, és elkezdek üvöltözni, olyankor mindig betömik valami puha, illatos valamivel, amiből finom fehéres izé jött, amikor szívni kezdtem.
Igaz, keményen meg kellett dolgozni érte. De hát …, semmit nem adnak ingyen.
Büszkeséggel tölt el, hogy ma már tudom, hogy az édesanyám keble volt az a valami, ami olyan finom nedűt adott, és táplált.

Azt mondják a sötét bőrű emberekre, hogy színes bőrűek. Hát nem tudom…

Mikor ők, megszületnek, barnák, életükben barnák, mikor távoznak az életükből, nos, akkor is barnák. És mi a helyzet, a fehérnek mondott emberekkel?
Megszületünk, halvány rózsaszín, vagy milyen a színünk, életünk során attól változik a színünk, hogy mennyire vagyunk egészségesek, mennyire fázunk, vagy van melegünk, esetleg mennyire vagyunk betegek, és mikor életünk véget ér, megint csak megváltozik a színünk. Olyan élettelen, egészségtelen.
Hol van itt az igazság? Most mi az igaz?
Na de nem szeretném tovább feszegetni ezt a dolgot, mert sose jutok egyről a kettőre. Az élet úgy hozta, hogy nem egyke vagyok. Született még két testvérem.
Ma, 2023-t írunk. A mai világban iszonyatosan nehéz helyt állni. Úgy a család tekintetében, mint munka tekintetében vagy az életben. Hála az égnek, mind kettő testvérem sikeresen megállja a helyét.
Egyedül én, a három testvér közül, aki a legidősebb volnék, akinek a legelőrébb kéne tartani az életben, én nem tudok megállni a saját lábamon. Na, de már megint előre szaladtam. Na szóval. Picinek, úgy néztem ki, mint egy kislány. Legalább is, amikor ránézett valaki az arcomra.
Történt akkoriban, hogy mikor édesapámmal mentünk be édesanyámhoz a kórházba, a húgom születésekor, egy-két nővérke, nem hitte el, hogy fiú vagyok, ezért mikor megmutattam azt az aprócska darabkát, ami megkülönbözteti a fiút a lánytól, hüledeztek ugyan, de kaján vigyorral az arcukon, kénytelenek voltak elhinni, hogy tényleg a fiúk táborát népesítem.
Nem voltunk gazdagok, sőt de abban az időben, amikor az én korosztályom volt pici, a családok megengedhették maguknak, hogy építkezzenek, vagy, hogy nyáron, elmenjenek két hétre a Balatonra. A mai világban ez már kicsit necces. Mi is így tettünk, mármint ami az építkezést illeti.
Közel egy évig, édesapám szüleinél laktunk, egészen addig, amíg sikerült annyi pénzt összegyűjteni a szüleimnek, és persze hitelt felvenniük, hogy tudtunk saját házat építeni. Persze, mint ahogy az életemben semmi nem megy zökkenőmentesen, – amivel szerintem nem vagyok egyedül, és számos családban akadnak elhárítandó akadályok – az építkezés se úgy haladt, ahogy haladnia kellett volna. Mindig volt valami baj, mert hát ugye, bajok, gondok, megoldandó problémák nélkül, nincs siker.
Akkor még olyan, hogy mobiltelefon, nem létezett, de még tervben se volt. Vezetékes telefon is csak a tehetősebb embereknek volt, és mi ugyan, még nagy jóindulattal sem voltunk tehetősebbnek mondhatók. Szóval, még legénytoll se pelyhedzett államon, se más testrészemen, hiszen olyan hatéves forma lehettem, amikor az építkezés kezdődött. Mármint az az építkezés, amit mi kezdtünk el. Megkezdődött az alapozás. És ezt tessék szó szerint érteni, mert, ahogy az lenni szokott egy családi építkezésnél, azok az üvegek, amibe a folyékony kenyeret töltötték, másnéven a Kőbányai világost, szaporodásnak indultak. – Ha jobban belegondolok, ha most azokat az üvegeket visszaváltanám, lehet, hogy bekerülnék a száz leggazdagabb magyarjai közé. Na, de hát ki az, aki több évtizeddel előrébb gondolkodik.
Ahogy fogyásnak indult, az áldott üdítő sörital, amit a telkünkön lévő kerekeskút vizében hűtöttek, úgy indult, az adok, kapok szájkarate, hiszen testvérek, és már, csak nem fognak egymásnak esni, de azért „jól esik a kis lelküknek”, ha ilyen módon ki tudják adni magukból a feszültséget, ami a nap során, esetleg odahaza, felgyülemlett bennük.
Ezt ne ide tedd, ne úgy csináld, ez nem jó, miért oda mész, azt csináld, hogy helyetted is inkább kisszéket csináltak volna anyádék, meg ilyen hasonló nyalánkságok. Való igaz, hogy akkor még nem nagyon érthettem ezeket a dolgokat, és igazából semmit se értettem belőlük, mert még csak kis porbafingó voltam. Amíg a felnőttek csinálták a dolgukat, vagyis építették a házunkat, igyekeztek lakhatóvá tenni, addig mi gyerekek siettünk elfoglalni magunkat. Persze ez az elfoglaltság, csak nekünk volt az. A felnőttek folyton valami olyasmit magyaráztak, hogy
– Menjetek odébb, mert láb alatt vagytok.
Nem hallod, az anyád iskoláját. – ez a mondat nekem szólt – És hát, mert a mi házunk épült, úgymond én voltam otthon, ezért mindenért én voltam a hibás. Mindenért engem vettek elő. Igaz, én voltam a legidősebb gyerek, és sokszor meg is kaptam, hogy legalább neked lehetne annyi eszed, hogy… „. De mivel a felnőttek nagyobbak, mint a gyerekek, ebből adódóan erősebbek is, és jobbnak láttuk, nem belekeveredni egy olyan pofozkodásba, aminek a végkifejlete, nem volt kétséges. Úgy is csak az lett volna, hogy ők ütnek, mi meg kékülünk, mert hát ugye, ez a papírforma.

Ezért, ha nehezünkre is esett, inkább szót fogadtunk, és kicsit távolabb vertünk tanyát, hogy ne legyünk láb alatt.

Nem tudom kedves olvasó, hogy mennyire hiszel a sorsban, vagy abban, hogy minden le van írva valahol egy nagy könyvben, és azt a könyvet, egy felettünk való élet lapozza, olvassa. Nevezhetjük őt akár Istennek is.
Hiszem, hogy a sorsunk, meg van írva egy nagy könyvben, és tudtunk nélkül, aszerint a leírás szerint cselekszünk, éljük az életünket.
Itt van példának okáért, hogy egyik délután, amikor felnőttek nem voltak a házban, a húgocskám csendespihenőt tartott, és éppen szuszókált, mert előtte evett édesanyám kebléből, édesanyám pedig vasalta a ruhákat. Találtam egy nylon zacskót, amibe egy kis tuszkolás után, pontosan belefért a fejem. És mert belefért, ráhúztam a fejemre. Igen ám, de nem számoltam azzal az apró, de nem elhanyagolható ténnyel, hogy a zacsin, csak egyetlen lyuk volt, mégpedig az, amin betuszkoltam a fejemet. Édesanyám nagy bőszen vasalta a ruhákat, és egy Isteni szikrától vezérelve, felpillantott a vasalni valóról. Látja, hogy kezeimmel kapálódzok, és nem kapok levegőt. Ennek következményeként, a fejem kezdett színt változtatni. Édesanyámra a szívbajt hoztam akkor, és amilyen gyorsan csak tudta, letépte fejemről a zacsit, amiért nagyon hálás voltam neki, és a keblére ölelt, és örült, hogy nem lett semmi bajom.
Hát, mit ne mondjak. Én is örültem neki. Amikor már mind a ketten megnyugodtunk, lágyan leteremtett, hogy többet ilyet ne csináljak, mert a frászt hozom rá. Mi tagadás, én meg még majdnem be is szartam.
A nagy ijedtség után, karjában immár velem, miközben megszeppent kócos kis buksimat, szabad kezével simogatta, mentünk, és megnéztük húgocskámat, hogy alszik-e.

A KIS CSINTALAN

Na jó, csak édesanyám nézte, mert én valami mással voltam elfoglalva. Én akkor már a földön voltam, és egy fából készült építőkockával kezdtem játszani.
Rettentő gyorsasággal röpültek az évek, és az alatt a pár év alatt a szépérzékem egyre jobban felszínre tört. Olykor bizony elhatalmasodott rajtam, és ezzel akadt is némi gondom, már az óvodában. Húzogattam a nekem tetsző lányok haját, belestem a szoknyájuk alá, de még az óvó néni szoknyája alá is be akartam kukkantani, amit valamilyen érthetetlen oknál fogva, nem néztek jó szemmel.
Ezért bizony nem egyszer kisebb-nagyobb fenyítést is kaptam. Olyan lehettem, mint egy igazi popsibuksi (seggfej). De hát, gyerek voltam. Igaz, ez nem lehet mentség az akkori viselkedésemre, de akkor is gyerek voltam, és pont.
Jó gyereknek, egyáltalán nem voltam mondható. Sőt, olyan voltam, mint akibe belebújt hetvenhét ördög. Valahogy az 1980-as évek környékén, kezdtek elterjedni az IBM PC-k. Azonban csak a tehetősebb szülők tudták megvásárolni a gyerekeknek. Mondhatnám, hogy az én szüleim is meg tudták vásárolni nekem, nekünk, de nem vettek, mert nem akarták, hogy kockásra üljük a seggünket a monitor előtt, de nem ez az igazság.
Az igazság az, hogy nem tellett rá, de ezzel nem voltunk egyedül. Még kismillió családnak nem telt számítógépre. Mi kisfiúk, a pucánkkal játszottunk a porban. A lányok meg a nuniukkal. A kis indián meg az életével a sínek között. Megjegyzem, hogy mi jártunk jobban, mert mi legalább kint voltunk a friss levegőn, és a seggünk, egyáltalán nem mondható kockásnak.
Ha nem említettem volna még idáig, születésem után öt évvel, született egy fiú testvérem is, így már hárman boldogítottuk édes szüleinket! Így mi hárman, és a környékbeli gyerekek, mindig az utcán csatangoltunk, és „kerestük a bajt”. Az se tántorított el minket, nem vette el a kedvünk semmitől, mikor esett az eső, vagy a hó esett, esetleg fújt a szél, vagy épp fagyos volt kint minden. Sokszor csak a „Gyertek haza, kész az ebéd!” kiabálásra jelentünk meg. Persze csak akkor, amikor hallottuk. És bizony sokszor nem hallottunk semmit. Nem mintha nem hallottuk volna édesanyánk hívó szavát, hanem inkább nem akartuk meghallani, ami a gyerekekre, leginkább jellemző.

Édesapánk nem csavargott. Olykor ugyan eljárt kocsmázni, de inkább az volt az általános, hogy valamelyikünket a gyerekek közül, elugrasztott a közeli kocsmába, pár üvegsörért. Na jó, jó pár üveg sörért, és volt, hogy naponta többször. Tudjátok ez olyan, mint a HELIA-D reklám. Naponta kétszer, de lehet többször is. Még bőven általános iskolás voltam, amikor szüleim elváltak, – édesapámnak lett másik családja, nekünk pedig lett nevelőapánk, aki a sajátjaként szeret, és nevelt fel minket –
Attól kezdve viszont, hogy Anyci megismerkedett nevelőapámmal, sokkal nyugalmasabb időszakok jöttek.
Édesapánk már nem él sajnos, (2017.június.29-én eltávozott) és elhunytakról vagy jót, vagy semmit. Éppen ezért inkább azt írom, hogy amikor kapatos volt, akkor nagyon szerette játszani a férfit, a családfőt, és ott fitogtatni az erejét, ahol, és akin tudta, csak sajnos ezt általában otthon tette. Mert hát ugye, akin elhatalmasodik a pia, azt hiszi, hogy ő a világ legerősebb embere, és neki mindent szabad, és büntetlenül mindent megtehet. De sajnos ez nem így van. Sokszor nagyon súlyos árat kell fizetnünk ballépéseinkért, rossz cselekedeteinkért.
De hát, akármilyen is volt, az édesapánk volt, és az emberi szív úgy van összerakva, hogy bármilyen is valaki, ha közel áll hozzá, látja minden nap, akkor kialakul valami kötődés, és szeretet.
Igen, azért szerettük az édesapánkat, és szeretjük a mai napig, pedig… Na, hagyjuk… És mégse a mája, hanem ez a népbetegség, a rák, a tüdőrák vitte el őt. Ezekről nem szívesen beszélek, mert a mai napig fáj.
És, ahogy az lenni szokott, amikor az ember megtudja, hogy beteg, sürgősen változtatni akar egész addigi életvitelén. Elhagyta az italt, de a cigarettáról nem volt ereje lemondani.
Telt múlt az idő, szépen cseperedtünk, ahogy az lenni szokott. Nagyon csábított a „nagyok” társasága.
Egy kellemes tavaszi napon, a nagyobb fiúk elindultak valamerre, és én persze velük tartottam. Volt a társaságunkban egy lány is. Szépnek, jó testűnek, egyáltalán nem volt mondható. Maradjunk annyiban, hogy érdekes arcú lány volt, akinek jól állt a távolság, meg a jótékony félhomály.
Ez a lány, egyáltalán nem volt szívbajos. Ha verekedni kellett, verekedett, de mindenre kapható volt. És ezt kedves olvasó, értsd szó szerint, mert szó szerint mindenre hajlandó volt. Félhomály volt, és egy kihalt utcában jártunk, így házaknak nyomát se láttuk. Az egyik srác úgy jött el otthonról, hogy elviszi sétálni a foxijukat. Igazán hálás, és jól nevelt kutyus volt. Mindenben szót fogadott a gazdájának. Ha a gazdája azt mondta, állj, megállt, ha azt mondta, ülj, akkor első szóra leült, és nem fetrengett vagy szaladgált, ezért póráz se nagyon kellett.
A lány altestét lemeztelenítették vagyis, igazából a lány húzta fel a saját szoknyáját, lehúzta a bugyiját, és elénk tárult mezítelen alteste. Én egy kicsit pironkodtam, mert még nem láttam nunit. Mert nem nagyon érdekelt.

Akkor nem értettem miért vannak oda annyira a nagyobb fiúk azért a micsodáért, hisz csak egy függőleges rés volt az egész.
Akkor leült a lány egy fa tövébe, lábait széttárta, és két kezével széthúzta azt a rést.
Annál szebb dolgot még életemben nem láttam. Mintha egy nyiladozó rózsa ült volna meg az ölében. Önkéntelenül is megnedvesítettem a számat.
– Akarod csinálni?
– Micsodát?
– Csúcsra járatjuk a spinét.
– Hogyan? A srác, hozott magával egy kis üveg kacsazsírt is.
– Na, csinálod?
– Mit? Én ugyan nem csinálok semmit. – És zavartan elmosolyodtam.-
Akkor fogta a srác a zsírt, és bekente vele a lány szeméremajkait, az egész szeméremtestét, és a combja tövét. De úgy jó bőven. A foxi odafutott a lányhoz, egyet szimatolt, és elkezdett jóízűen lefetyelni. Milyen jóízűen lefetyelt. Biztos örült, hogy nem a földről kell felnyalnia a zsírt. Mi meg ahányan voltunk, csak néztük a lány kéjtől eltorzult arcát. Fenséges volt, és azok a hangok. Hát, azt hiszem örülnék neki, ha egyszer egy lány, ilyen hangokat adna ki miattam…
Az életem, talán ettől a ponttól kezdett kisiklani. Az életben két út van igazából. Van helyes, és van helytelen.
Könnyen befolyásolható voltam, és csábított a rossz fiús szerep, így sajnos a legrosszabbat tettem, amit csak tehettem. Elindultam a helytelen úton.
És végre, elveszítettem a szüzességemet. Igaz, csak a nyelvem szüzességét, de az is egyfajta szüzesség, nem igaz? De.
Akkor jó. Nos, életem legelső szexuális élményét egy szilveszter estén éltem át.
Egy házibuliban voltunk érden. Éjfél után valamivel, egy lánnyal, aki idősebb volt nálam pár évvel, elvonultunk egy szobába mondván, hogy pihenünk egy kicsit. Nem ismertem a lányt, csak látásból, és szerintem ő sem engem. Egymás mellett feküdtünk az ágyon, úgy ruhástól. Körülbelül negyed órán át, mozdulatlanul feküdtünk, és akkor eldöntöttem magamban, hogy most, vagy soha. Mert ugye féltem a lányoktól, mint a tűztől. Abban az időben, amikor nagyon tetszett egy lány, és a közelében voltam, a szívem a torkomban dobogott, amikor beszéltem vele, ráadásul, egy értelmes mondatot se tudtam kinyögni.
Na szóval, azt mondtam magamnak, hogy vagy most, vagy soha.
Felé fordultam, megcsókoltam. Pihe-puha volt a szája, és édes a csókja. És mivel nem ismertem a női nemet, azt se tudtam, hogy mit is kell csinálni. Félve elindult a kezem a testén. Lázasan kutattam a kebleit a kezemmel, miközben már a nyakát csókoltam.
Nem időztem sokat a kebleinél, de ment az adok – kapok simogatás. Hamar elértem a nadrágja derekáig, és kigomboltam a nadrágját. Ahogy a sliccét lehúztam, már emelte is a csípőjét, és segített letolni a nadrágját. Igaz, a bigyikája is vele csúszott. Akkor döbbentem rá, hogy ez a lány is ugyanúgy akar engem, ahogyan én őt. Ettől felbátorodtam. Ráfordultam, és a testét csókolgatva, haladtam le a testén, egészen az ágyékáig.

Ő lágyan széjjelebb tárta combjait, én beleszippantottam az ölébe. Fenséges volt az illata. Azt nem láttam, hogy néz ki, mert nem volt ugyan korom sötét, de annyira igen, hogy ne lássak tisztán. Úgy csókoltam a punciját, mint az ajkát. Először finoman, és mikor rákaptam az ízére, akkor vadabbul. Csakhamar elélvezett. Persze az is lehet, hogy nem, csak elege lett a lefetyelésemből, mert várta, hogy betegyem neki, de mivel erre csekély esélyt látott, megunta, és felhúzta a nadrágját. Rá nemsokára elbúcsúzott az egész társaságtól. Számomra az, hogy végre puncit nyaltam, hogy kielégítettem egy nőt, annyira felspanolt, hogy tele lettem energiával. Olyan, felnőttnek éreztem akkor magamat. Ahány ember az utamba akadt, akár fiú, akár lány, felkaptam, megemeltem, és azt kiabáltam, hogy végre nyaltam, végre pinát nyaltam. Azért volt egy olyan sejtésem, hogy senkit nem érdekelt az ég világon, hogy mit csináltam egy lánnyal az egyik szobában.
Engem nem elégített ki, de valahogy nem is akartam, hiába állt, mint a cövek. És rájöttem, hogy imádok nyalni, kényeztetni, és hogy nem kell félni a nők azon testrészétől, amit puncinak neveznek, mert nem harap. Bár szó, mi szó, látott már olyat a világ, hogy ez a tenyérnyi testrésze a vőnek, fenekestől felfordította, nem egy ember életét. Na, tehát, életem első szexuális élménye, pipa.
Az igazi szüzességemet, tizenhét éves koromban veszítettem el. Jártam egy lánnyal, és már egy ideje együtt voltunk, amikor úgy döntöttünk, hogy történjen meg a dolog. Na jó, igazából ő döntött úgy, mert ha rajtam múlott volna, a mai napig szűz lennék.
Megtörtént. Be is tettem neki, orális érintkezés is volt, de nem jutottam el a csúcsra. Mondhatom azt, hogy nem volt egy cseppet sem kielégítő. Hanem aztán, rá jó pár hónapra, amikor már nem voltam együtt a lánnyal, és egy diszkóban, összejöttem egy lánnyal, aki már huszonkilenc éves volt, és tudta mi a dörgés. Szerintem ő is azt hitte, hogy tudok mindent, hogy nem kell tanítani meg ilyesmi – de mi tudjuk, hogy hinni a templomban kell -, pedig csak sodródtam az árral, és azt tettem, amit gondoltam, hogy tennem kell. Akkor már tisztában voltam azzal, hogy nem vagyok közömbös a lányoknak, amit a mai napig nem értek, hogy miért, de nem akarok ál szerénykedni, így elfogadom.
Na, a lényeg a lényeg, hogy megtörtént a dolog. Hát halljátok… Ez a lány nagyon tudott. A feneke, mozgott, mint a singer varrógép, és úgy meg lovagolt, hogy az összes zsoké elbújhatna mögötte.
Nem volt elég, hogy angyali volt az arca, a teste egyetlen porcikáján se találtam hibát – igaz, nem is kerestem -, és még az ágyban is istennő volt. Mondjuk, az is igaz, hogy nem volt akkor még összehasonlítási alapom.
A lényeg az, hogy bátran kijelenthetem, hogy ő tanított szexualizálni. Amikor lovagolt, megmutatta, hogy izgassam a csilkóját közben. Amikor alul volt, irányította a csípőm ritmusát, a lökések erejét. És olyan jó érzés volt a puha, de mégis feszes cickóit a kezemben, és számban érezni. Az altestéről nem is beszélve.
Az egésznek az volt a szépséghibája, hogy volt pasija. És ahogy az lenni szokott, ez utóbb derült ki. Igaz, akkor nem tudtak együtt lenni, mert a srác börtönben volt. Így érthető, hogy ki volt éhezve, de hogy pont rám, azt álmomban se gondoltam. És lám! Mégis én kellettem neki.

Most pedig elkövetkezett életem azon szakasza, amikor zűrösebb idők jöttek. Vagyis inkább azt mondom, hogy balhésabb.
Egy nap, a fülembe jutott, hogy az általános iskolánkban egy testnevelő tanár megpofozta egyik unokahúgomat. Ezt ugye nem hagyhattam szó nélkül. Jól felspanoltam magamat, és követtem apu példáját. Én is az alkoholhoz nyúltam, de úgy rendesen. Jó, azért mata részegre nem ittam magam, de annyi azért volt bennem, hogy erősnek érezzem magam és ne nagyon legyek képben.

Emlékszem, hogy tél volt, hideg is volt. Bementem a suliba, megvártam, amíg jött a tanár, és megvertem.

ERRE EGYÁLTALÁN NEM VAGYOK BÜSZKE! SENKI NE KÖVESSE A PÉLDÁMAT, NE NYÚLJON ALKOHOLHOZ, NE VEREKEDJEN, MERT AZ ÉLET MEGBOSSZULJA!!!

Én teljesen abban voltam, hogy nem lesz semmi következménye, mert hát mondták ugyan, hogy feljelentenek, de hónapokig senki nem keresett meg. Azt gondoltam ennyi volt, és kész.
Szüleim válása után, nem sokkal, elköltöztünk Érdről, és feljöttünk Pestre. Fájt otthagyni a cimborákat, testvéreket, akikkel annyi mindenen átmentünk, és kisebb nagyobb csetepatékban részt vettünk.
Ezért aztán szórakozni mindig visszajártam, a haverokhoz.
Amint betöltöttem a Tizennyolcadik évemet, májusban bevittek katonának. Talán fél éve lehettem a határőrségnél, amikor kaptam egy levelet, hogy ekkor és ekkor, itt és itt, jelenjek meg. A levél tárgya,

TÁRGYALÁS

GYANÚSÍTOTT…
Fasza… Megjelentem a bíróságon, megvolt a tárgyalás, aminek az lett az eredménye, hogy kaptam egy év felfüggesztett börtönt.
Májusban leszereltem, és egy éven keresztül, minden héten kedden mehettem a kijelölt pártfogómhoz. Nála, minden féléről beszélgettünk, de főleg arról, hogy hogyan viselkedek mostanában, mit dolgozom, stb.

Azt nem is említettem, hogy tizenéves voltam még és abban a presszóban voltam a haverokkal, ahol általában bandázni szoktunk.
Egyszer csak betoppant az ajtón, egy öreg cigány asszony, és megkérdezte, hogy jósolhat-e a tenyeremből. Azt nem tudom, hogy miért engem kérdezett. Talán látott rajtam valami furcsát, vagy csak én álltam hozzá a legközelebb, nem tudom, de nem láttam semmi akadályát neki, hogy miért ne jósolhatna.

– Melyik kezemet kéri öreganyám? De aztán jókat jósoljon nekem.
– Milyen kezes vagy fiam?
– Jobb.
Két kézzel megfogta a jobb tenyerem, majd hosszasan nézte, és elszomorodott a tekintete.
– Na, mit tetszik látni mama?
– Biztos tudni akarod fiam?
– Hát, ha már jósolni tetszik…

– Fiam, téged súlyos baleset fog érni, és ahogy nézem az életvonaladat, még fiatalon. Talán autó, talán vonat, vagy leesel valahonnan, nem tudom, de az biztos, hogy majdnem véget ér az életed.
Erre elhúztam a kezem, adtam neki kétszáz forintot, amiből máris vett egy fröccsöt.
Visszamentem a haverokhoz, és bandáztunk tovább. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a jóslatnak, mert nem volt autóm, elütni meg csak nem fognak, sínek közelébe pedig nem is járok. Úgyhogy feledésbe is merült a jóslat. Még talán mulatságosnak is tartottam az egész tenyérjóslást.
Még, hogy velem baleset…

A BALESET

1995 nyaráig elég sokat jártam diszkóba, és sajnos, az italt se vetettem meg. Nem azt mondom, hogy nem tudtam meglenni szesz nélkül, és hogy napi rendszerességgel ittam, vagy, hogy lerészegedtem, de bizony nem, vagy csak alig volt olyan hétvége, amikor ne néztem volna a pohár fenekére.

Ráadásul csak azért, mert azt gondoltam, hogy alkohol nélkül nem vagyok képes jól érezni magam egy szórakozó helyen se, mert hát ugye, amikor van az ember arcában egy kis bódulat, minden könnyebb. Nem foglalkozol semmivel, csak azzal, hogy jól érezd magad. És persze közben nem gondolsz arra, hogy szépen lassan leépíted, megölöd az agysejtjeidet.
Szóval, amint említettem, diszkóztam, mint általában a húsz év körüli generáció. Ha nagyképű szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy nagyjából, pisiltek utánam a lányok, mert csinos, szép kiállású legény voltam. Persze nem lehet így általánosítani, mert mindenkinek más az esete.
Nem mindenki ugyanarra gerjed. Legyen az kinézetre, vagy akár a nemre vonatkoztatva.
Sokan azt tartották rólam, hogy még a legyet is röptében…, és mikor már megvolt, akkor víz, és dobtam. Ez nem volt így, mert akivel csak egy estés kalandom volt, azzal a lánnyal megbeszéltük, hogy az együttlétünk, csak a diszkó utáni éjszakáról szól, és másnap, mindenki megy a maga útjára.
Alapjában szerelmes típus vagyok, és megingathatatlan jellem. Asszem.
Abban az időben még együtt voltam egy lánnyal . Ettől a lánytól mindent megkaptam. Ha kellett, kényeztetést, ha el akartam menni barátokkal diszkóba, elmentem, és nem sápitozott, hogy már megint minek mész, miért nem viszel magaddal, stb.
Na jó, ez nem teljesen igaz, mert rosszul esett neki, hogy sokszor nélküle megyek el, és szóvá is tette.
De ennek ellenére, ő ott maradt nálam, és meg várt míg hazaértem, tehát szabadságot is kaptam, miközben kapcsolatban voltam vele. Mindent megkaptam tőle, amire egy férfi csak vágyhat.
Ma már szégyellem, hogy úgy viselkedtem vele, ahogy viselkedtem, mert sokkal többet érdemelt volna. Mert kitartott mellettem. De akkor még tizenévesen nem tudtam megbecsülni az ajándékot, amit kaptam a sorstól, ennek a lánynak a személyében.
Pasiból vagyok, és szeretem a kihívásokat, szerettem fiatalon is, és ráadásként hódítani is szerettem. Nos, meg tetszett egy másik lány és meg akartam szerezni magamnak, ami össze is jött. Vele egy barátomnál ismerkedtem meg. – annál a barátomnál, akivel akkor voltam, és persze Sárival, amikor még 1995 előtt jóval, hazafelé menet a diszkóból megtámadtak, és jól elgyepáltak – És szakítottam azzal a lánnyal, akinek a „mindene” voltam. Piszkosul nehéz volt, de mivel nem akartam két vasat tartani a tűzbe, muszáj volt elszánnom magam. Tényleg nehéz volt a szakítás, mert szerettem, de hát hajtott a vérem. Az új, és az ismeretlen után.
A pasik jól tudják, miről beszélek. Az újdonság erejéről, ami olykor áldásosan hat a nemi étvágyra, a lelkünkre, ami feldobja a mindennapokat. Fiatalon az ember sokszor meggondolatlan, és jó dolgában nem tudja, mit cselekszik. Az embernek a döntéseiért, pláne a rossz döntésekért, gyakran nagyon drága árat kell fizetni.
Az emberiség jó része úgy tartja, hogy az ember élete során, csupán egyszer lehet szerelmes. Tiszteletben tartom ezt a nézőpontot, viszont nem osztom. Az én véleményem az, hogy az ember többször is lehet szerelmes élete során, és mindig azt tartja igaz, és mindent elsöprő szerelemnek, amelyikben épp benne van.
Mindenkiben mást és mást lehet szeretni. Talán, ha az ember megtalálná azt a szerelmet a párjában, ami mindent visz, testi, lelki és teljesítés szempontjából, nem lenne ennyi félresikerült házasság és válás. És ugye a birtoklás. Ne akarjuk birtokolni a másikat. Sajnos én is jó párszor beleestem már ebbe a hibába, de sose lett jó vége.
Viszont megint csak elkalandoztam.
Szóval szakítottam Sárival, Panniért. És mint az lenni szokott a friss szerelmeknél, a lehető legtöbb szabadidőmet vele akartam tölteni. De mind ezek ellenére, volt, amikor hozzá indultam, mert alig vártam, hogy lássam, hogy ismét vele legyek, csak leragadtam a haveroknál.
Hát igen, a bandázás nagyon ment nekem. Panni nem tudta, hogy hol vagyok, ezért elindult a keresésemre. Gondolom azért, mert aggódott. Lehet, hogy a szíve vezette, mert rögtön rám bukkant. Ezután, volt egy kis ereszd el a hajam, de semmi komoly. Persze én qssoltam, amíg ki nem adta a mérgét, mert tökéletesen igaza volt.
Ráadásul, ott van az az átkozott ződ ördög, a féltékenység, amiben én nagyon jó voltam, és ettől szenvedtem is rendesen, mert a kapcsolataim egy része, emiatt szakadt meg.

Amíg együtt voltunk Pannival, számos alkalommal szakítottunk, kibékültünk. Épp a féltékenység miatt. Állandóan azt gondoltam, hogy mással jobban érzi magát, kevés vagyok neki, vagy keveset tudok neki adni, ezért más kell neki, mert hát be kell vallani, hogy nagyon szép lány volt, és tökéletes volt az alakja is.
Hát igen, a féltékenység egy betegség szerintem, ami párosul egy nagyfokú önbizalomhiánnyal. De ebbe most nem mennék bele, mert nem vagyok pszichológus. Elég annyi, hogy bolond, és féltékeny voltam. Ráadásul meggondolatlan. Meggondolatlanul jártattam a számat, amit nagyon megbántam, és visszacsináltam. Mert az esetek többségében sikerült visszacsinálni. Hangsúlyozom, a többségében. Mondhatni előbb cselekedtem, és utána gondolkodtam.
1995 nyarának egyik estéjén, elindultam Pannihoz. Nem laktunk együtt. Hogy is laktunk volna, hiszen fiatalok voltunk még. – megjegyzem, szerintem a fiatalok nagy része ott szúrja el az életét, hogy pár hónapos együtt járás után úgy érzik, a szerelmük örök, és mindent elsöprő szerelem, ezért összekötik az életüket, aminek válás lesz a vége. Örök nagy igazság, hogy csak lakva ismeri meg egymást az ember – Ő helyileg ott lakott ahol én laktam, mielőtt elköltöztünk oda, ahol most is lakunk. Szóval felszálltam egy buszra, mert a fiatalok jó részének jó szokásához híven, diszkóba készültünk. Előtte azonban, meghoztam életem legeslegrosszabb döntését. Vettem magamnak alkoholt. Nem is keveset. Egy liter Martinit, és két deciliter diólikőrt, amit a húsz perces út alatt benyakaltam. Na jó, nem az egészet, de majdnem. Az igazság az, hogy nem sok kedvem volt diszkózni, hisz olyan helyre készültünk, ami „idegen” volt számomra annak ellenére, hogy helyileg sokáig én is ott laktam, csak pár kilométerrel távolabb. De tényleg semmi kedvem nem volt arra a helyre menni, mert őt oda dolgozni hívták. Ugyanis pár nappal azelőtt találkoztunk egy fiú ismerősével, aki hívta dolgozni a diszkóba, a pult mögé. Szóval, ahelyett, hogy olyan helyre mentünk volna, ahol mindketten tudnánk szórakozni, olyan helyre mentünk, ahol még én se szórakoztam, hisz a lány, akit teljes szívemből szerettem, a pult mögé állt, és felszolgált.
Nekem meg más szórakozás nem maradt, csak az alkohol. Nem mintha abban az időben ittam volna először… Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy szerintem nem szeretett velem eljárni szórakozni, mert, mint korábban is említettem, szerettem a pohár fenekére nézni. és akárhányszor, akárhol voltunk szórakozni, nem álltam meg, hogy ne nyúljak alkohol után. És bizony, sokszor kötekedősre ittam magam. Nem azért, mert annyira hiányzott, hanem mert úgy éreztem, hogy „alkohol nélkül” kevés vagyok, nem vagyok olyan szórakoztató. Amikor pedig már „kötekedősre” ittam magam, szinte minden alkalommal veszekedés lett belőle. Persze sokszor ok nélkül.
Vagyis azt hiszem, mert ittas fejjel az ember nem gondolkodik, és ez alól én se voltam kivétel. Vagyis hát gondolkodik, csak nem józanul, és kis bolhafingnyi dolgokat, kismillószorosára nagyít.
A lényeg a lényeg.
Odaértem Pannihoz. Ő már elkészült. Alig láthatóan, de szépen ki volt sminkelve, egy egyszerű, de szép felsőrészt vett fel. Istenien állt rajta. Nem látszott ki a melle egyáltalán, de kihozta csoda szép formáját, és egy farmernadrágot viselt. Rajtam barna bocsúz cipő volt, egy kantáros farmer, és már nem emlékszem milyen felsőrész. Lehetett ing, vagy póló is akár, de tényleg nem emlékszem. Panni már alig várta, hogy odaérjünk a diszkóba, hogy beállhasson a pult mögé. Nekem nem igazán tetszett a diszkó pultos része, és ha teljesen őszinte akarok lenni, a személyzet se, mert csak pasik voltak. Olyan, hogy női öltöző nem volt, így Panni, egy raktárnak kinevezett helyiségben öltözött át, amin természetesen a fiúk, ki – bejártak. Rögtön felment a pumpa, és szóvá is tettem.
– Ugye nem gondolod, hogy ott fogsz öltözködni, ahol a pasik járkálnak!
– Dehogynem! Látsz női öltözőt?
Felvett egy fekete forrónacit. Piszkosul jól állt rajta, csak hát…
A mindenem volt Panni, de tudtam, ha egyszer valamit a fejébe vesz, azt megcsinálja. De, hát mit csináljak, betámadott a ződ szörnyeteg.
Ha még nem említettem volna, ezen a helyen, egy – két ismerőst kivéve, csak olyan emberek voltak, akik nem nagyon szívleltek engem, és persze én se őket.
Már erősen fogyóban volt a pénzem, így „egy haverral” kimentünk arra a helyre, ahová eldugtam a maradék piát, és megittuk, hogy ne vesszen kárba.
Mikor visszatértem a diszkóba, Panni sürgött-forgott. Csak úgy égett a keze alatt a munka. Vagy a lába alatt?
– Jó sok a munka. – Mondta Panni.
– Én akartam ide jönni dolgozni? Kértem, hogy ne gyere ide, mert minden pasi rád száll, és meg akarnak majd dugni.
Hangzott a válaszom, kissé kapatos előadásomban. Ha nem említettem volna, ez a diszkó egy emelet magasban volt, úgyhogy lépcsőn lehetett csak megközelíteni. Volt neki egy terasza is, amit körülbelül derék magasságban, körbevett egy beton korlát.
Azon az estén nagyon sokat veszekedtünk. Többnyire az alkohol miatt, mert ugye, ha az nincs, veszekedés sincs. Összevesztünk. Úgy részegen, felültem a korlát tetejére, és elkezdtem dőlöngélni, azt kiabálva, hogy öngyilkos leszek, mert nélküle, mit se ér az életem. Addig dőlöngéltem, amíg egyszer csak leestem. Bár utóbb kiderült, hogy nem véletlenül estem le, hanem direkt. És kutya bajom se lett. Bárcsak eltörtem volna kezem lábam, de nem. Biztos vigyázott rám a részegek védőangyala. Felálltam, leporoltam magam, elköszöntem mindenkitől, és elindultam, hogy hazajövök, vagy megyek egy másik diszkóba.