Egy harcos napjója

Tartalomjegyzék

Ne olvasd, ha nem vagy még 16 éves, mert megváltozik a világról alkotott képed…

Köszönet a segítségért Molnár Gyulának  & Bugán Adélnak.

Ez egy iromány, ami a teljesség igénye nélkül szól hozzád.

A benne szereplő cselekményeket ne próbáld, mert tested épségével együtt, a hírneved szenved csorbát, mert pár helyen olyan durva, mint a lazán földre szórt finomítatlan murva…

A könyvben szereplő neveknek, nincs múltja, nincs jelene. 

16 éves kor alatt ne olvasd!
Nem meg mondtam, hogy ne olvasd?…
  

GYERMEKKOR 

Akkor már az idő télre járt, az utcákat jeges szél járta át. Az úton feküdtek a macskakövek, amiről az égből eső hópelyhek, egyszerűen visszaverődtek. A csendet, pacik dobogása törte meg, akik az éhségtől már erőtlenek, ugyanis a rohanásban senki nem etette őket meg.

Jó pár holddal ezelőtt, még a nap felkelése előtt, újonnan még sárga, de az óta már belement párszor a sárba, itt-ott megkopva, de ereje meg nem torpanva, robogott a gépsátán egy Egészségügyi Intézmény felé, mert valami történni készül épp.

Az út nem kellemes, a kátyúktól sem mentes, az orrokba a csatorna bűze magát belemarja.

A fák pedig, mik egykor még zöldelltek, már a kutyának se kellettek. Ifjú zsiráf korukban azonban, még feszítettek az út szélén nagy halomban.

A gépsátánban reszkető kézzel, a kormányt markolva vezet egy férfiember, ki egykor, az ő apjának volt egy kisded gyermek, de most az élete, reményekkel teli apukának jelölte, s a két szeme örömkönnytől homályosan, az utat kémlelte.

Ingben, egy nadrágban, itt-ott pecsétekkel tarkítva, kikandikáló rugókkal díszített ülésen feszített, és úgy vezetett, mint aki még életében nem látott magzatvizet.

Valamint egy anyukának jelölt lány, aki már férjezett, illetve már félig-meddig anyuka lett.

Ő az a nő, akiből én bújtam elő, és csak egy otthonkában lehetett, ráadásul nem is vezethetett.

Neki is csillogott a két szeme, bár az ő csillogása inkább a fájdalomtól lehetett.

Ez a nő a gépsátán hátsó részén foglalt el két fekhelyet, mert ülni már nem ülhetett.

Ugyanis úgy esett, hogy az anyós ülésen ülni nem lehetett, mert a riasztó szerepét betöltő, baromi szuvas fogú eb ott foglalt helyet, akinek a nyála, mikor a fejét rázta, rátapadt a szélvédő belső falára.

Az anyuka nagyon szépen volt fésülve, bár a döcögős út miatt, semmit nem lehetett látni belőle. A szeme sem a boldogságtól lábadt mindig könnybe, hanem, mert a pocakját én ütöttem.

Valószínű, hogy fájhatott ez neki, mert patakban folyt a könnye, és nem is volt kéznél tiszta zsepi.

Addig rúgtam és addig fájtam ott bent, míg ki nem préseltek engem azon a szűk helyen ott lent.

Végre kaptam levegőt. Igaz, ezért nagyon megszenvedtettem őt.

Megtapasztaltam hirtelen, hogy milyen is a méhen kívüli életem.

Akkor még nem sejtettem, hogy gizda kis testem, úgy fogják ütni, mint ahogy falhoz vágják a büdös zoknit.

Később kiderült szükség volt erre, mert érkezésemnek hangot adni nem nagyon mertem. Akkor még arról se volt fogalmam, hogy egyszer ott fognak hagyni valahol félholtan.

Oá-oá, nézd má, beszorult a bokám…

Megszülettem. Végre a világra jöhettem. A nők kedvenc játéka kiköszönt a világra.

A kis Casanova, aki születése óta, kis pöcsével nem egyedül játszott a porban.

Hódítottam már szüzet, ki még sose látott tüzet, anyukát, kinek fényesre nyaltam a csúnyáját, férjezett nőt, vagy elváltat, vagy épp özvegyet és fiatalt.

Kis és nagy mellű lányt, és mindezt azért, mert rájöttem, hogy ez nem fáj.

Nem kifejezetten a jó testű, szép arcú nő a kellemes, hisz bármilyen szép is a körte, attól még lehet férges.

Viszont, ha megfogott benne valami, akkor már neki is kellett akarni.

Azonban, sose tartottam senkit talonban, és állítom azt is, hogy az érett nő már nem keres magának gazdit.

Nem vagyok túlzottan büszke arra, hogy fiatalon még mentem jobbra-balra, egyik ágyból át a másikba.

És már csak azért se én vagyok a NAGY Casanova, mert egy éjszaka nem tudtam volna egy nőről átmenni a másikra, tucat nőnek kielégülést biztosítva, hogy ne legyen oly forró a nedves vagina.

Szóval, az ezerkilencszázas évek melle tájékáról származom, és úgy születtem, hogy szem nem maradt szárazon.

A jövetelemet segítő emberek, Anyci hasában engem addig kerestek, míg végül sikeresen megleltek.

Igaz, először nem tudták, hogy milyen is a nemem, mert oly aprócska volt az a bizonyos szervem. De a végén csak fiú lettem.

A lábam közti micsodát először pattanásnak hitték, ezért nyomkodni kezdték, de mivel ez nekem nagyon fájhatott, úgy hagyták az a darabot.

Rendes baba voltam, ezért eszeveszetten sírtam. Toporzékolni azonban nem voltam hajlandó, mert nem volt a lábamra lábravaló.

Viszont, ha lett volna fogam, biztosan tökön szúrom magam.

Ha jól sejtem édesanyám a drága nem fázott, annak ellenére, hogy kint dermesztő hideg volt. Inkább verejtékben úszhatott, s a szemei majd kieshettek, úgy beeresedtek, és mert annyira örült jövetelemnek.

Na de már nincs mit tenni, ha kint, még nem volt mit enni, ráadásul nem volt annyira meleg, ezért azon imádkoztam, hogy újra pocaklakó legyek, vagy, hogy valaki azt mondja nekem, hogy visszateszlek, és rád zárom a reteszt.

A köldököm zsinórját nem rághattam el, mert azt kezeimmel még nem értem el.

Üvöltenem viszont kellett, ha akartam, ha nem, mert a fenekemet csapkodta egy jó nagy ember. Hát nem is csoda, hogy egy baba kék és lila.

És még a négerekre mondják egyes egyedek, hogy ők a színes bőrűek…

Pedig mikor születnek barnák, felnőnek barnák, meghalnak, barnák.

Ezzel ellentétben a fehérnek mondott népek, születésüknél lilásak vagy milyenek, amikor felnőnek rózsaszínűek, az elhalálozásukkor ismét kékeslilás színűek.

Szerencsémre a hangszálam bírta az üvöltözést, a testem pedig az ütlegelést. Pontosabban a kis popsim, mert ütleget csak arra akartak adni.

Az viszont már akkor megfogalmazódott a fejemben, hogy ha akkor pár kilóval nehezebb lehetek, és pár centivel nagyobb lett volna a karom, úgy lecsapom a fickót, mint egy eszetlen barom.

De, hát szerencséje van az illetőnek, mert mindmáig nem keresem őt meg. Csak a világra hozott engem, ezért neki ezt most elnéztem.

Apró gyermekként napjaim úgy teltek, mint a lila teheneknek. Bár, amit szemem megkívánhatott, az után két kezem, szélsebesen kapkodott.

Hurkáim nagyon szépek lettek, mert a mell, mi enni adott, tele volt tejjel.

Sajnáltam Anycit a drágát, mert úgy csüngtem a mellén, mint a kiéhezett lajhár. De hát, mit csináljak, ha akkor még én voltam az egyetlen gyermek, aki a puha keblekből édes tejet termelt.

Aztán lett két testvérem, akik kis idővel utánam jöttek meg. Az egyik nőnemű, aki egyszerűen nagyszerű, és egy másik testvérem, aki fiú, bár ő már nem annyira hiú.

Egyik testvérnek egy, a másiknak öt évbe tellett, míg utánam a világra jöttek.

Én vagyok a legidősebb a testvérek közül, bár azt nem mondhatnám, hogy szívem ennek nagyon örül, mert mikor észt osztottak, az után, nem nagyon kapkodtam.

Mondhatnám azt is, hogy a húgocskám a család esze, de nem mondom, mert ezt a lapot is betűkkel írtam tele. Sokat dolgozik, sokat szervezkedik, és ez nagyon jól áll neki.

A drága öcsikém pedig, a két szép kezével keresi meg kenyerét, és mára már hétszer akkora, mint széles, és pontosan akkora, hogy ha mellém csapna, biztosan beverném a fejem a falba.

Amikor ő készült, biztosan mindkét szülőm megszédült, vagy csak rossz idő volt odakint, és ezért nagyon ráértek a szüleink.

Nálunk az volt a szokás, hogy első volt a gyermeknek a szopás.

Végül is, a gólya meghozta nekem a hugit, mert gondolom, hogy a szüleim este nem tudtak aludni megint.

Ezt a történetet ma már bánom, és talán akkor se bántam, hogy nem egyedüli gyerek lettem a házban.

Még legénytoll sem pelyhedzett államon, mikor kis családunk lakóhelyet válthatott.

Az apai ősöktől elmentünk, és távolabb lett egy kis telkünk.

Ha jól emlékszem egyéves lehettem vagy valami olyan forma, de az biztos, hogy nem játszottam már lent a porba.

Viszont az is lehet, hogy akkor még nem ott töltöttük a telet, csak építkezni jártunk a telekre, hogy az be legyen építve.

Végre megkezdődött a kőkemény alapozás, az ivás, az evés, a várakozás.

Mármint az épülő palotánk alapozása, és a józanodás türelemmel való várása. Amilyen tempóban ásódott az alap, olyan tempóban raktak üvegekből falat.

Míg a felnőttek a dolgukat tették, a szomszéd gyerekek, a húgom, na meg én, próbáltunk éldegélni a föld kerekén.

Mi azt hittük, hogy jót cselekszünk, hogy a felnőtteknek is jó lesz az, amit teszünk, de ennek ellenére a komisz felnőttek, csak dúltak fúltak mérgükben, mert ami nekünk jó volt, nos…, az nekünk jó volt.

Persze rájuk hagytunk mindent, mert a palotaépítéstől el ment volna az ihlet, és, ha felszívom magam, akkor felszálltam volna nyomban.

Egyik délutánon, mikor nem volt senki a palota bejárón, és hugica a délutáni szoptatás után alukált, mert jól tele tömte a pociját, Anyci pedig varázsolt, mert a ráncokat eltüntette ruhákról, én, úgy beszéltem mint egy vitéz, de lehet, hogy csak az én fülemnek az volt beszéd.

Anyci fülének inkább olyan lehetett, mint mikor a fülébe valaki egy bogarat ültetget.

Nem voltam rest, kutatni kezdtem rögvest, és találtam is egy nejlon zacsit, amivel játszottam egy kicsit.

Ráhúztam azt a fejemre, de az már nem jutott az eszembe, hogy a levegőt az ritkán kaphat, aki levegőzni nejlonban akarna.

Ekkor már nem voltam beszédes kedvemben, mert a zacsi rátapadt a fejemre.

Anycinak a drágának, aki a vasalót babrálta, feltűnt, hogy nem jár szám, és engem se nagyon lát már.

Ezért a vasalót félre téve, indult keresésemre. Nem kellett túl messzire mennie, mert elég volt két lépést tennie, és liluló fejem, máris meglelte.

Gyorsan ujjával kilukasztotta számnál a zacsit, és majdnem kaptam pirospozsgás orcámra egy igazi anyai pacsit.

De az ijedtség nagyobb volt, mert arcomon már jelentkezett pár lilás folt.

Nagyon megijedhetett, ezért felkapott, és pacsi helyett megsimogatott.

Ujjaival becézgetett mi után jól leteremtett. Közben azt mondta, hogy még egy ilyen, és nem leszek felnőtt soha. Egy szó, mint száz, nagyon megijedtem, és ezért, mára felnőhettem.

Egyik karjában most már velem, a másikkal simogatta kócos fejem, mentük megnézni hugit, hogy nem foltos e rajta már a bugyi.

Nem volt az, és aludt, mint a bunda, hogy Anyci miért mosolygott ez után, azt a fene se tudja, mert én akkor már a földön voltam, és hangyákat csontozgattam.

De volt olyan is korábban, hogy a szívbajt hoztam anyára, mikor a rácsos kiságyból kimásztam, eltűntem, kerestek, de hiába.

A pókokkal akkor hirtelen nagyon jóba lettem, és belőlük elég sokat meg is ettem.

Bár volt, amelyiknek csak a lába szakadt le, a többi része a számban maradt bent.

Nem volt jó íze egy-két pók lábának, ezért Forbébi azokat a sarokba dobálta.

A palotában akkor már többen voltak, és fennhangon szólogattak. Ugyanis, Anyci riasztotta a szomszéd vár népét, a születésem hiába nem ülték.

Persze, hogy nem találtak rám, mert nagyon félre állt a szám. Huncut kölyök voltam, és jól elbújtam.

Egészen addig nem jöttek rá a nagyok, hogy merre is vagyok, míg fel nem sírtam, mert popsimon ülni tovább már nem bírtam.

Elteltek azok a szép idők, mikor arra nem szakítottam időt, hogy kint végezzem a dolgomat, és még a pelusomba tojhattam.

Teltek az évek, és lett már szép érzékem, amit az eltelt idő alatt tökéletesítettem.

Bár az óvodában volt ezzel némi gondom, mert nem mindig volt nálam kondom.

Mondták is jó páran, és nem otthon a konyhában, hogy helyettem is inkább széket csinálhattak volna az ősök, mert belém bújt hetvenhét őrdög.

Abban az időben csak azok tehették meg, hogy fölös idejüket számítógépezéssel töltsék, akiknek anyuka és apuka megtehette, hogy pénzüket e sportra költsék.

Mi szegényebb porontyok, inkább a levegőn lökdöstük a korongot, persze ezt csak akkor lehetett, amikor az idő is úgy engedte meg. Rossz időben a délutáni alvásig, az óvoda falain belül kezdtünk egymás életében vájkálni.

Déltől, kettőig-háromig csendes pihenő volt egybekötve alvással, ami azt a célt szolgálta, hogy az ebéd meg legyen emésztve, és ne tegyük ki azt a wc csészébe.

Azoktól az adagoktól, amiket begyűrtünk a pocinkba, valahogy nem mentünk a slozira.

A legjobb barátom a kocka volt akkoriban, mert túlságosan érdekeltek a lányok az óvodában. Ugyanis az óvó néni párszor berágott ám, és építőkockát rakott rám, mert a csendes pihenő helyett, sürgősen rosszalkodnom, és csajoznom kellett.

               – Forest, maradj nyugton a seggeden, mert a kocka lesz a fejeden!

Hallottam sokszor már ezt az ismerős mondatot, de az igazság az, hogy ez engem nem nagyon izgatott.

Miközben az óvó néni szép szóval próbált hatni törékeny, ingerszegény lelkemre, valahogy, nem igazán jött álom a csipás szememre, ami furcsán csillogott, miközben gyermeteg diónyi agyam azon forgott, hogy a néni a fehér ruhája alatt milyen fehérneműt hordott.

Na jó, igazából nem is, mert arra voltam kíváncsi, hogy a lába honnan nőtt ki, és az milyen színben pompázik. Ő ezt valamiért nem vette jó néven, és rögtön magázni kezdett, ami nekem piszok rosszul esett. Legalábbis azt hiszem.

Szúrós tekintetével rám nézett, és hozzám ily bölcs szavakat intézett.

                -Forest babám, maga miért néz olyan bután?!!!

                – Óvó néni kérem szépen, nem tettem semmi vétket.

                – Persze, hogy nem, de már mondtam kegyednek, hogy a szemét hol legeltesse! Mondtam! Egyszer ki lesz nyomva, ha nem tudja, hol van az esze tokja!

A lényeg az, hogy egy nagy fakockát tettek a fejemre, és ha az a fejemről leesett a földre, mert fejemet jobbra-balra forgattam, akkor mehettem a sarokba, és aznap nem aludtam.

Az is megesett, hogy hurkák keletkeztek a seggemen, egy vékony vonalzónak köszönhetően. Na mondhatom, jól kiszúrtak velem…

Viszont azt már felettébb restelltem, hogy a nénik szoknyája alá nem nézhettem, mert a fal felé fordulva kellett állnom, és az ő jóindulatukra kellett várnom.

Na, ez már tényleg büntetés volt, bár a falon volt egy bulára emlékeztető folt.

Kicsinek meg voltam arról győződve, hogy a lányoknak is hasonló a lábuk köze, és akkor engem villámcsapásként ért az a tény, hogy ott egy luk van, amiben nincsen is fény.

Rögvest szerelmes lettem bele, a nénibe, aki oly szépen szólt nekem. Abba a szép kerek, nagy puha keblekbe, mik a lépésnél lágyan lengtek be, és a combja tövébe, amibe úgy nyalna az ember, mint a hűsítő jégkrémbe!

Még nagy csoportba jártam, a húgom pedig középsőbe, mikor azt vettük észre, hogy gyarapodtunk egy jövevénnyel. Imádott édesanyám Anycikánk, világra hozott egy édes, gügyögő és síró, kisbabát.

Mikor hazajött a kórházból, őt is hozta magával a szülő szobából. Bejött a házba, onnan tovább a kisszobába. Ott játszottunk a hugicával, mindenféle limmel-lommal trombitával. Kedvenc játékunkat se hanyagoltuk ám, természetesen a papás mamást.

Öt éves koromtól nekem azt mondogatták, hogy: ”Forestkém, Te  csoda gyerek vagy, hisz nem lehetsz más!”, ezt majd’ minden évben mondták nekem, de így se lett több az eszem. A mai napig mondják ezt, és csak most értettem meg, hogy mit is jelent ez.

Persze ezt is csak azért, mert nem értettem a jelentését, ezért megkérdeztem, Gyébát nem olyan rég.

                – Gyébátyám, álljon már meg egy szóra, nehogy elüsse egy homokóra.

A kissé köpcös, erősen igénybe vett testével felém fordult, a földre köpött, szívott egy slukkot a pipából, fogai majd’ kiestek a szájából, nagy szemeivel rám kacsintott, és a válasza roppant egyszerű és határozott volt.

                – Hát tudod öcsém Forestkém, sokan úgy vélik vagy vélték, hogy neked, már kétéves korodban annyi volt az eszed, mint amennyit most is elbír a fejed.

És, ahogy ezt mondta, ha nem lett volna a fején a duda orra, biztos körbe szaladt volna a szája rajta.

Szóval, ahogy mondtam, próbáltuk hasznossá tenni magunkat. És mivel a klasszikus társas nem a mi műfajunk volt, így a felnőtt emberek többje, mindig ránk szólt.

Egy darabig utánoztuk a felnőtteket, de hamar beleuntunk ebbe, így aztán mi kan egerek, a lányokat kergettük meg, amit szintén nem néztek jó szemmel a nagy emberek.

Sikerült rábeszélni őket arra, hogy maguktól mutassák meg azt, mi rejtőzik az alatt a tenyérnyi pamut alatt, amit a szoknyájuk alatt hordanak.

Baromira irigykedtünk a lányokra, mert hiába volt repedése a combjuknak, az a kis vágás a lábuk közt, mégis jobban tetszett nekünk, mint a mi apró kis fütyink.

Ők persze nem irigykedtek ránk, mert azt akkor már jól tudták, hogy mikor elérik a nagy kort, annyi fütykösük lehet, mint egy öreg zsákon a folt.

Az épülő, félig készen levő palotánk, nagyon szépre tervezett kétszintes épületként állt.

Még csak a falak voltak felhúzva, azok is olyan trapézra, és a mennyezet, ami a másik szint padlózata lett.

A ház északi falánál, több mázsa szűz homokot láthattál. Néhol már burjánzott benne egy-két tövis, a kutyák összecsinálták az alját is, de nekünk ez pontosan megfelelt, mert landolni benne jól lehetett.

Felmásztunk az emeletre, mint ahogyan azt Tarzan tette.

Inda az nem volt épp kéznél, mert azt a csigáról letépték, ezért úgy másztunk fel a falra, hogy felmásznunk, a fal mellé állított tákolmányra, és a letépett kötél végét, visszakötöztük a csigára.

A homok tetejét becéloztunk, és először mindannyian oda ugrottunk. Jó móka volt az egész történet, addig, amíg egy haveromat ez meg nem ihletett.

Zéka lendült egyet, azon nyomban nehéz kődarab lett, és ugrása után a homokban, egy nagy kráter lett.

Hiába is próbáltuk lebeszélni, hogy ne tegye, mert ez nem tesz jót testi épségnek, de mintha süket fülekre talált volna a monológunk, amit kajabálni próbáltunk.

Persze kíváncsiak voltunk a mutatványra, mert nagyon hasonlított egy repülő bálnára.

Ugrott, és műugrók is megirigyelték volna figuráját, ahogy a szélben lebegtette csöppnyi háját. Amikor a levegőben úszott, teste inkább vízisiklóra hasonlított.

Senki meg nem mondta volna, hogy szélesebb, mint a hossza. Földet ért, de enni már nem kért. Zékára nem hányt fittyet a gravitáció, és úgy vonzotta alá, hogy a feje búbja is csak alig látszott a homokból.

Mikor végre a többiek kibányászták, ő elkezdte firtatni édesanyánk illegális kereseti forrását és sűrűn köpködött, mert pár homokszem, a fogai közé férkőzött.  És azt kívánta nekünk, hogy a víziló nyalja meztelenre a csillogó szemünk.

A homok kegyetlenül csiklandozták a fültövét, mikor beszélt, és lenyelni hiába próbálta, azt ugyebár nem tudta.

 Azzal ő se számolhatott, hogy széle hossza majdnem egy szabályos kört alkotott.

Na, de nem csak ő volt az egyedüli „nehézfiú” a környéken, ahol laktam, hanem voltak még egy páran. Volt például egy kislány, akinek olyan volt a haja, mint a szivárvány.

Mint a mágnes asztal a vasorrú banyát, szemünket úgy vonzotta oda maga alá. De az is lehet, hogy csak a távolság tette széppé, na meg az, hogy őt sose vertük péppé.

Ő viszont akkor tájt, egy medencénél képzelte magát.

Akkor kerekes kút vízforrásunk volt még, mert nem volt otthon elég pénz. De nem adott otthont a halaknak, azok a vízében úszkálni, hiába is próbáltak. Pár döglött veréb ugyan volt benne, de azok nem úszkáltak se fel, se le.

Néhány gyűrűs lehetett csak a kút, ahová egyenesen vezetett le az út.

Nos, ez a lány Eke, fittyet hányt a jó modorra és megmutatta, hogy neki sincs oka panaszra és neki is elgurult a gyógyszere, így mamája, hiába tömné már bele.

Tudatában volt annak a ténynek, hogy abba a kútba beleugrani vétek, mert az ad nekünk inni, és vizet ők is abból szoktak vinni.

Nemes egyszerűséggel ledobta csipkés kosztümjét, meztelenül kiáltott, miközben megrázta pici mellét.

                – Nézzétek fiúk!

                – Eke, a diliházból ez a kiút? Kérdeztem, miután megláttam őt anyaszült meztelen.

A szemeinket alig bírtuk levenni róla, hiszen olyan szép volt, mint egy nyiladozó rózsa, és mi szerettük az olyan szép virágot, amit még senki más nem látott. Mire mindannyiunk szeme őt nézte, már a felső gyűrűt átlépte.

Na, az építkezésnek akkor hirtelen le kellett állnia, mert az egyik felnőtt arra bámult és pont látta, hogy mi van készülőben, és hogy Eke, már úszik a levegőben…

Az üvöltözés ment jobbra-balra, mintha ruha senkin nem volna. Nagy csobbanás, utána pedig egy kis jajgatás.

Ekét a kútból kihúzták, ő didereg, mert meztelen,… mi pedig nevettünk, mert azt nagyon szerettünk.

A felnőttek agyba-főbe szentségeltek, de a férfiak odanézni, nem mertek. Közben áttörölték törölközővel, Anyci meleg ruhába bújtatta, mert, mint mondtam, ruha az nem volt rajta.

De hála Istennek, Ekének semmi baja nem lett. Semmi olyan komoly baja, hogy nem nőtt volna tovább a haja. Talán alsó gyűrűbe egy picit beverte a fejét és az is lehet, hogy elvesztette az eszét, de, hát aki vagány lány, az nem egy ma született bárány.

Napról-napra, épült, szépült a palotánk, és így este már nem is kellett sál.

Gyerekkoromban mindentől féltem, ami mozgott, még akkor is, ha az a valami nem volt ott.

Volt, mikor az otthon tenyésztett nyulak rágcsálták a ketrecet, mert perecet egyik sem ehetett.

Én kis bátor legény azt hittem, hogy a betörők ceruzával színeznek, és éppen azt rajzolják, hogy élettelen testünk, hol temessék el.

Mikor pedig fújt a szél, és ki kellett mennem valamiért, a zsebeimben mindig volt valami nehéz fém, hogy ne kapjon fel a szél.

Volt olyan is, hogy nyáron édesapám, és egy rokonság, na meg neki egy gyermeke Efke és én, elmentünk egy patakhoz csobbanni a víz tükrén. Csak mi ketten gyerekek voltunk olyan bátrak, hogy szembe úsztunk az árral, és bementünk patakba, a hűsítő habokba.

A felnőttek a parton ültek és söröztek, egy disznóvágás történését beszélték épp meg.

Igen ám, de mi nem nagyon tudtunk úszni, és a mederben se nagyon tudtunk kúszni, mert ahol folyt a patak, olyan lépcsőzetes volt, mint egy terasz.

Elől mentem én, a hős legény, mert én voltam a magasabb, bár azt nem állítanám, hogy okosabb. Uncsitesóm Efke jött utánam, és egyszer arra lettem figyelmes, hogy a felnőttek nekem kiabálnak.

                – Forest ne nézz olyan bután, mint orángután, szopás után! Nyúlj gyorsan Efke után!

Erre megfordultam, és hírtelen fel se tűnt nekem ottan, hogy Efke feje eltűnt a hűs habokban.

                               – Hát megfullad ott Efke! Emeld már ki, hogy ne legyél egyke!

Ők ekkor már nem ülve bámultak, mert mind a ketten felálltak, és úgy indultak felénk, mint ahogy legelőre megy az éhes tehén.

 Abban a pillanatban esett le, hogy Efke már nincs mögöttem.

Akkor a hóna alá nyúltam nemesen, és a vízből oda emeltem, ahol a lába még a talajt érhettte. Erre a vízből rögtön ki is lettünk tessékelve.

Már rég a parton voltunk, mikor még mindig remegett kezünk, lábunk. Pedig volt vagy harminc fok, és akkor szélcsend is volt.

Tehát fázni, nem fáztunk, de kegyetlenül paráztunk. A kocsiban hazafelé menet, egyikünk se szólalt meg. Beszélni se mertünk, nehogy véletlen, leessen a fejünk.

Egyszer egy másik uncsitesóm Acska átjött hozzám játszani egy délelőtti napon, és összefüstöztük magunkat nagyon.

Igaz, neki otthon kellett volna maradni, a szüleit megvárni, de meglógott előlük, mert a nagy melegben elege lett belőlük.

A várunk mögött, pár gally össze volt húzva, persze törött. Meggyújtottuk a tüzet, hogy küldjünk füstjelet.

És akkor a palota ura váratlanul előbukkant, a tűz pont akkor jó nagyot durrant.

Látta, hogy Acska hozzánk tévedt, amit ő nem vett nagyon jó néven, ezért azt kérdezte, hogy ha itt van, akkor otthon miért nincsen?!

Még nem voltam tizenegy éves se, mikor nyáron napközis táborba tévedtem.

Nagyon sokszor meg akartak verni, ezért rendszeresen kellett futni. Persze, hogy a napközis tanárnőhöz futottam, és addig ott is maradtam, míg ismét futni nem hívtak. Annyira gyerekes lehettem, de erről nem tehettem.

Ez valószínűleg nem tetszhetett pár gyereknek, mert, mint mondtam, sokszor megkergettek. Amikor pedig elkaptak, mindig meg is gyepáltak.

Életem első csókja is akkor csattant, amikor napközis táborban voltam.

Addig szekáltak a többiek, hogy nem merek csókot adni egy leány gyereknek, míg oda nem mentem, és meg nem tettem. Na jó, igazából csak szájra puszit adtam, de szívemet a torkomban dobogtattam. Teltek, múltak az évek, és „átvészeltem” azt az időszakát is életemnek. 

ELTÁVOZOTT CUCUKA 

Egyszer volt, hol nem volt, bla-bla-bla… vagy ez még tavaly volt?

Régről azért tenyésztenek állatot az emberek, hogy nekik kedvükre tegyenek, vagy, hogy a hasukat velük tömjék meg.

Ez a legősibb mesterség a világon, ha keresztülnézünk azokon a lányokon, akik inkább fekszenek, minthogy megállnának a lábukon.

Már őseink is így tettek mármint állatot neveltek, hisz enni, inni, azt mindig kellett. A vegetáriánus étel még nem volt menő és a böllért se úgy hívták, hogy Benő.

Hárman, éldegéltek, egy szemétdombra felépített kalodában, ahol jól megvoltak a csipkelődő szaros lábú szarkákkal.

Nos, rájuk nem lehetett azt mondani, hogy nem oda szarnak, ahol enni kapnak, mert ők pont ezt tették, és oda szartak, ahol a reggelit ették.

Szerettem bennük gyönyörködni, és jó volt látni, hogy az étel egyvelegtől, amit kaptak, milyen szépen kezdenek nőni.

Egyszerű nyelven szólva, itt most a moslékról szólt a nóta.  Ettek azért rohadt almát is, ami nem volt már nagyon friss.

A szomszéd Pébá sokszor mondogatta, hogy a malackák el lesznek nagyon kapatva.  Mintha ő nem úgy bánt volna a házi állataival, mint a frissen kifújt hímes tojással.

Egyszer addig etetett egy hörcsögöt, míg az a pajtába kiszökött, és a disznóira, mint egy strázsa, úgy őrködött.

Azt már megtanultam akkoriban, hogy az elhunytakról csak jó dumát tolj, vagy kussolj és semmit ne mondj. Volt akkoriban egy édes kutyánk, amilyet a föld az óta se hordott még a hátán. Betyárnak hívták. Édes kis kutyus volt, imádtam és felfogadtam őt igazi barátnak.

Sose beszélt vissza, csak néha vakkantott, mert beszélni nem tudott, és nem mindig fogadott szót, de azért jó kutya volt. Nem hiába, az eb az ember legjobb barátja.

Azt, hogy, hogy került hozzánk nem tudhatom, de

hogy ott volt, azt állíthatom.

Azt mondják, hogy egy háziállat, különösen a kutya, külsőre majdnem olyan, mint a gazdája, ezért nagyon hasonlítanak egymásra.

Ez lehet, hogy nem pontosan így van, mert a mi Betyárunk szépségének csodájára jártak, bár engem sokszor nem annak láttak.

Persze, ízlések és pofonok. Ha fekete bundám lenne, lehet, hogy jobban hasonlítanék egy ebre.  

Hollófekete volt a kutyánk, és nem állt jól még a szeme se ám. Vizsla nagyságú, a szőre selymes, olyan félhosszú, szép korcs volt, amolyan szép pofájú.

Csak akkor harapott, amikor enni kapott. Nagyon szerettem azt a dögöt, mert mint egy kiskirályt, úgy őrzött.

Volt türelme a gyerekekhez, és nem ismert lehetetlent.

Tél volt, és kint mindent befedett a szűz hó. De, ha szűz akkor már nem is volt, az biztos, hogy hideg volt. Úgy roskadoztak a fák ágai a hónak súlya alatt, mint a halász hajója, mikor kifogott egy csomó halat.

Lágy dallamot suttogott a szellő, az égen pedig nem volt semmi felhő. Táncolni is lehetett volna a ritmusára, ha lett volna ritmus érzékem, már akkor tájban. Abban az időben a nyár, az nyár, az ősz, az ősz, a tavasz, tavasz volt, télen pedig szépen havazott. Megvolt még mind a négy évszak, az állatok pedig nagyon szépen híztak.

Egyik hajnalon irdatlan nagy visításra ébredtem, hogy mi történt, akkor még nem értettem.

Belebújtam a jó öreg piros színű mackó nadrágomba, és kimentem az udvarra, úgy félálomban. De felhúztam még egy pólót, és egy kissé tyúk szaros gumi csízót. Felkaptam egy épphogy mocskos kabátot, és mentem megnézni, ki vert ki ágyamból.

Nagy csatát vívott a nap és a hold fent a levegőben, de a nap bizonyult erősebbnek. Már kint voltak a felnőttek. Hol nevetgéltek, hol pedig beszélgettek.

Kezdetét vette a mustra, és nem ment ki senki az útra, mert ott nem volt senkinek semmi dolga.

Amint kiértem hátra az ólhoz, megláttam, hogy ki és miért sikoltoz.

Két kezemmel erősen dörzsöltem szemgödrömet, mert alig akartam hinni két szememnek.

Kis kedvencem füleit, két hatalmas legény megragadta, és az ólból kifelé ráncigálta. Mégpedig azért, mert szegény röfike, már alig fért bele a bőribe, hisz mint mondtam, nagyon jól volt tartva.

Egy hatalmas kése volt a böllérnek, és szíven gyilkolta Cucut, nem a törzsébe. A böllér nagy tiszteletben állt a környéken, hisz a gyilok, már benne volt a vérében. Mondogatták is, ha egyszer Jéka, leterít valakit, az többet már nem takarít.

Félték is az ő nevét a hízók, mint a sátánt, mert tudták, ha jő a böllér, belőlük lesz a kolbász.

Az udvaron feszített egy húsz literes lábas, ami már kopott volt, és mivel nem volt kéznél töltőtoll, a hízott vére abba folyt.

Nem szenvedett, de sajnos többet már nem ehetett. Jéka értette a dolgát, és ráadásul, amikor kifújta az orrát, hirtelen keletkezett olyan orkán, amilyen a világon még nem volt soha talán.

Mikor már az utolsó csepp vér is a lábasba került Cucuból, ketten megemelték, csak úgy izomból.

Egy lusta vékony piros csík jelezte, hogy hol ért véget a röfi rövid élete. Kezdeti ijedtségemből kivetkőztem, csipás szememet megtöröltem, és sajnálva néztem az állatot, akiből kitűnő kolbász válhatott.

Néztem őt, a legyőzött hőst, miközben Jéka zsebre rakta a tőrt, amit előtte jól megtörölt.

                – Hagy segítsek perzselni, lécci-lécci Jéka bácsi! Könyörögtem, a folyékony télikabáttól kapatos öregnek.

                – Hord el a segged te fenegyerek, mert meggyűrűz a malac és könnyed pereg!

                – Persze, ez megeshet, de könnyes szemmel sose leszek.

És ezzel a lábamat nyakamba kaptam, szélsebesen elinaltam, mert azért, csak rinyáltam.

Igaz,nem jutottam messzire, csak az udvar elejére, mert féltem egyedül, és különben is … A K. anyját annak, aki kerget.

Néztem, hogy perzselik, a pár óra múlva elkészülő reggelit, mikor is a böllér felsikít.

                – Mondtam az előbb neked tökös, hogy menj odébb, mert a tököd még nem szőrös.

                – Mit mondtál meg Jékabá kisköcsög?

                – Nézz a csízmádra öcskös. Tuti, hogy a lábad nem sörös.

És a fejével a csízmám felé bökött, miközben magába egy újabb felest öntött.

– Gyűrűt húzott rád a reggeli.

– Izé,…lehugyozott itten, ni!? Próbáltam a figurát viccesre venni. Hát hozzám ennyire kötődött, hogy lepisilt, miután pörkölődött? E szavakat már inkább magamnak mondtam, mert már senki se volt ottan.

Nevetgéltek, az üvegek csörömpöltek, mert, ahogy az illik, arcukba megint töltöttek.

Ahogy az öreg böllér Jékabá lehajtotta az adagját, megigazította nadrágját, benyúlt alája, tökét kicsit igazgatta, és felhasította a malac szíve táját. Azt a kutyafáját…

                – Essünk neki gyerekek.

Ahogy a mondatot befejezte, bele is vágta kését, Cucuka nagy fejébe.

Kipakolta, amit ki kellett pakolni, és mindenki nekiállt dolgozni.

Ekkor már vagy tízen voltak, akik a malacot látták holtan. A böllér pedig, gondosan megszabadította a malackát belső szerveitől, és egyéb kiálló testrészitől.

Na meg persze voltam én, aki ott állt a sor legvégén, és akinek az volt a mestersége, hogy az üres üvegeket sorba szedje.

Nem tudom, olyan orrfacsaró bűzben hogy tudtak meglenni, és a dolgukat úgy tenni, de mintha ételáldozatot mutattak volna az Úrnak, olyan serényen szabdaltak.

A munkából kivette a részét mindenki, még a jó öreg Betyár komám is.

Hasonlított az ő tálja, a vért felfogó tálra.

A sarokra húzták a lábast, mert abban a hitben voltak, hogy arra senki nem járhat, hisz a kutya kötve van, macskát pedig a közelben nem láttak.

Ez igaz is volt egészen addig, amíg el nem kezdtem a banánt unni.

A kert másik sarkában volt házikója az ebünknek, ahol a zöldségek terültek, de mivel a tél tombolt, nem nőttek, mert ahhoz túl hideg volt.

Odamentem hát, lekötöttem a láncáról, és hirtelen elviharzott a házától. A kutya elszaladt, de úgy, hogy nyoma is alig maradt, én pedig nem tehettem mást, a lábamba erőltettem egy kis futást.

Mire utolértem, a vért már javában lefetyelte. Ízlett neki a vörös lé, mert farka forgott, mint kocsi kerék, amelyiken nincsen fék.

                – Betyár!!! A helyedre bakker!!! Az nem tej, hát ne lefetyelj!? És az a lapát, amivel kaparták le a malac hátát, telibe verte Betyárt, aki erre hátrált.

Betyár erősen megrezzent, talán be is pössentett, fülét farkát behúzta, szemei keresztbe álltak, és úgy eredt futásnak.

Ha lett volna, farkamnak egy minimális hossza, hát én is behúztam volna.

                – Forest! Ki engedte el az ebet?!

                – Nem, én nem. Mondtam lehajtott fejjel, és angyalka tekintettel. Szemem lesütve, kilógott nyelvemmel Betyár után eredtem, aki ekkor már rég a helyére ment. A friss hó pedig úgy szállt fel viharos lépteim nyomán, mintha arra járt volna egy orkán. A kutya bement a házába, ott reszketett, mire finoman kihúztam a házából, és szentbeszédet tartottam neki a javából.

Simogattam a füle tövét vagy épp a fejét, és így biztonságosnak érezte a helyét.

                – Nyugodj meg Betyár barátom, nincs semmi baj, hát nem látod?

Tudod a felnőttek nem éretlen gyerekek, és kicsit részegek. Bizony én is mérges lennék, ha most felnőtt lennék, de, ha kutya lennék, akkor a seggükbe harapnék.

Ok nélkül én is sokszor kaptam, amit vissza soha nem adtam, volt, hogy megérdemeltem, de szerintem, ez most… értelmetlen.

Sajnos Betyár komám pár évre rá elvesztette szeme világát, mert a vérszomjas kiscicák, szemét kikaparták. Megvakult és lassan elpusztult.… És még egy gondolat…

Még egy ilyen aforizma, és tököd izma kiszadizva… 

ISKOLÁSKOR 

„Felépült” a „palota”, bár nyílászárók még nem voltak rajta.

Csak azért ilyen bánatosan lassan, mert a nagy testvér az tudja, hogy a jó munkát nem lehet elkapkodni, a lassút pedig nem lehet jobban húzni.

Házunk, a maga nemében igen csak egyedi lett, de a szomszédoknak nem igazán tetszett, már csak azért se, mert az övékénél jóval nagyobb lett. És inkább kacsa volt a lába, mint a szépségek palotája.

Hírtelen egy eldöntendő kérdés ütötte fel a fejét, nevezetesen, hogy az utcára néző falon mennyi ablak legyen.

Bár, már azt se volt egyszerűen eldönthető, hogy melyik fal legyen az utcán levő, mert a palota, nem ide illő volt, hanem csak oda, és mivel volt egy kacsa lába, egy helyben mégse állhat.

Sehogy nem jutottak dűlőre, ezért a kovács mérgében rába..ott az üllőre.

Most kettő legyen, vagy hármat tegyek?

Mi gyerekek ezt a kérdést hamar eldöntöttük, mert valamit nagyon péppé törtünk.

Nem tudhattam, miért van három nagy üvegtábla, a garázs mögé „eldugva”.

Más:

Volt ott egy lányka is Eke, akinek a sorsa őt hol ide, hol oda tette.

Történt vele néhány olyan szörnyű eset,  ami bárkivel megeshet. Most leírok egyet nektek, mert ez az eset betette nálam a reteszt.

Mielőtt édesanyjával mellénk költöztek, a szomszédjukban lakott egy idős emberke. Csendes kis öreg bácsi, aki nem csak a feleségét szerette látni, aki mindig azt nézegette, mikor unatkozott, ahogy a gyerek sereg játszadozott.

Olyan hatéves lehetett, mikor először vele kikezdett, és hosszú hónapokon át ellene semmit nem tehetett.

Egy nap kint játszott az udvaron, mert őt is, mint a többieket, kergette az unalom. A bácsi oda kiáltott neki, kezével mutatta, hogy ide, ni. Áltatta a kislányt, hogy ebben a nagy melegben ad pénzt fagyira, hogy lefetyeljen.

Be is ment, mert a bácsit, ő is kedvelte, a fagylaltot pedig még jobban szerette.

Bement a lakásba, mire az öreg az ajtót kulcsra zárta, a lánykát az ölébe ültette, ahol a combjait simogatni kezdte. Eke, le akart szállni az öléből, de az öreg visszatartotta erőből.

                 – Bácsi, megmondalak anyukámnak!

                 – Ezt már más is próbálta! Ha elmondod anyádnak, akkor jönnek a nagy farkasok, és majd előttetek tanyáznak. Éhesek lesznek, az olyan kicsiket, mint te, megeszik, anyádat és testvéreidet pedig széttépik.

Ezért inkább zipzárt húzott a szájára, és nyugalmat erőltetett magára.

Nem is merte elmondani senkinek, nehogy a farkasok odamenjenek.

Az eset után beléforrt a szó, és a kedve, azóta sem jó. Egyetlen igazi barátja lett, mégpedig a mélységes csend.

Olyan esetre is volt példa, ahol ismét ő volt a préda. Saját kocsijába ültette a lánykát, amit azután magára és rá zárt.

Erőszakkal rányomta kis kezét a nemi szervére, amit addig mozgatott fel és le, míg az „aktust” be nem fejezte. Ennek a vége rendszerint abból állt, hogy a kislány szájába tette a”játékát”. Szerencsére nem eresztette bele, az anyagot hagyta folyni egy zsebkendőbe.

Nem beszélt soha erről senkinek se, sőt, a szülei a mai napig nem tudták meg. Azóta nehezen barátkozik, és nehezen fogad a bizalmába bárkit is.

Az öreg azóta a más világon van, és Eke se akarta feltépni e sebet magában.

Na, de ez után a kitérő után, folytatom a palotánknál.

 

Túl soknak találtuk mi kölkök, azt a három táblát. Aminek az anyaga inkább plexit volt, mint üveg, ezért mi heten, Zéka, Acska, húgom, Eke, Efke, Béke, és én egy táblát elcsenve, s azzal nem törődve, hogy a gravitáció a súlyunkkal egyetemben nehezebb lesz, mint amit a tábla elvihetne, a garázs mögötti füves dombon tettük le.

Egy darabig minden simán ment, de mikor a sor Zékára került, a tábla a pázsitba úgy belemerült, hogy az mást nem tehetett, minthogy a túlsúlynak engedett. Hiába az egy centi vastagság, nem bírta Zékának „kis” súlyát.

Először csak repedt, de csak hamar megadta magát a plexit, és nagy robajjal darabokra esett. Na jó, igazából nem pattant szét, de már olyan volt, mint egy térkép.

A felnőttek pont akkor tartottak „kávészünetet”, így hallották, hogy a játékunkat felváltja a jajgatás.

Fuss, Forest Fuss…

Na, ja. Futottam volna, de mégis hova?

Nem láttam semmi értelmét, mert a nagy tesó haragja úgy is utolér.

Meg, már amúgy is megszoktam, hogy én kaptam, mikor valamit eltoltak, ráadásul, ha menekülök, úgy is megfognak. Hiába voltam jó sprintelő, ott akkor, nem lehettem én a nyerő.

Voltam vagy húsz kiló a vaságyat is belevéve, tudom, mert a mázsálón megmértem. Viszont az is hozzá tehetem, minden verés után, pár dekával több lettem.

Őszinte leszek itt és most!

Lehet, hogy eme könyvben néha kicsit lódítok, van, amit kiszínezek, van, amiből kicsit elveszek.

Akkor most már elmondom, hogy a palotánk, mielőtt kész lett, majdnem leomlott, és szépnek tényleg nem volt mondható, de kellemes volt, és lakható.

Egy idő után már beivódott a tudatba, hogy Apu nem van otthon, hisz valakinek kellett dolgoznia. Ha jól összeszámoltam, akkor az ezer mester szakmában ő otthon van.

Anyci visszament dolgozni ahhoz a céghez, ahonnan eljött, de nem végleg, mert a szülési szabadság neki is jár…, mert a szülési szabadság, neki is kijárt.

Várták vissza szeretettel, mert már régről a zsömlét ették kiflivel. Szegénykém annyit dolgozik, hogy észre se veszi, de az idő felette is eltelik. Szeretem őt, a sokat dolgozó nőt!

Egy reggel kinyitom a szemem, és egy téli fagyi van előttem. Szemem könnybe lábadt, orrom se maradt száraz, és szipogva szóltam húgomnak.

                -Te húgi, elhagyott minket Anyci. Most mi lesz, kaját elénk ki tesz?

Persze húgom, aki már akkor is erős volt jellemben, és születésnél ő nem fejre, hanem talpra eshetett, csak röhögött rajtam, mert ő nem felejtette el, hogy este Anyci azt mondta, másnap reggel mehet megint munkába

És öcsémmel együtt kuncogtak, s jóízűen téli fagyit majszoltak.

Ez voltam én, a bátor merész legény.

Maszat volt még a szánk, mikor mami átjött hozzánk, és mondta, hogy ne ijedjünk meg, mert Anyci csak dolgozni ment.

A munka miatt, mami vitt minket az iskolába. Sokszor bizony ló halálába.

Korábban kezdődött az iskola, mint a mostani elsősöknek, mert még járni kellett előkészítőbe.

Ott, minden napra volt egy magatartás lap, amit, ha elvettek rossz viselkedésre utalt.

Egy hétre kaptunk öt magatartás lapot, és nekem hétfő délben, már nem volt lapom.

Mikor már nagyobbak voltunk, mehettünk úgy suliba, hogy nem kellett senkinek se szólnunk.

Ilyenkor Békével mentem párszor, és voltam olyan bátor, hogy egész úton addig csesztessem, míg azt nem mondja mindenre, hogy Forest bácsi igazad van teljesen.

Most már bevallhatom, hogy akkor úgy éreztem, bele zúgtam teljesen. Ezért szekáltam sokszor, bár nem mondhattam ezt el neki, mert még a végén a fejem leveri.

Gyerek fejjel szófogadatlan és hitetlen voltam, nem figyeltem mindig, ha hozzám szóltak. Na meg hát nem olyan faluról jöttem, ahol hozzád szól mindenféle jöttment. Degecről származom, degeci vagyok ezt kijelentem csak így szárazon.

Ennek okán ráléptem egy ösvényre, ami nem éppen a jóság mezsgyéje.

Sok ember azt mondja, Rómában viselkedj úgy, mint a rómaiak szoktak. Ez idáig rendben is lenne, de nem jártam Rómának még a közelében se.

Tehát ifjú zsiráf koromban, benne voltam sok jóban, de inkább rosszban. Valamit azért nem árt, ha belátunk emberek.

A tizenéves gyerekek, arról nem minden esetben tehetnek, hogy pocsék életet kell, hogy éljenek.

Ez még akkor is nyilvánvaló, mikor nem esik nyáron a hó.

És, ha bevallani nem is akarjuk, van olyan külső tényező, amit nem befolyásolhatunk.

Én mégis felnőttnek képzeltem magam, pedig még nem is nagyon nőtt a hajam.

Focizni beiratkoztam, hogy a lejtőről felkapaszkodjak.

Imádtam a fű illatát, ami a focipályát lengte át. Később, mikor már igazolt játékos lettem, benne voltam a kezdő tizenegyben, mert olyan gyors voltam meglehet, hogy állva hagytam sokszor az ellenfelet.

Csak az volt a csapattársaim baja velem, hogy nagyon zavart a labda engem, mert gurult és pattogott úgy, ahogy a labda szokott.

Az igazolt játékosok közül, talán én voltam az egyetlen, aki az első meccsén gólt szerzett.

Hozzá kell tenni, hogy akkor a labdát be akartam adni, így tudott a jobb felső ficakba beakadni.

Szegény kapus biztos hangyát csontozhatott, mert a lövésemhez hozzá se szagolhatott.

A csapattársaim ujjongtak, mint állat, nekem meg baromira fájt a lábam.

Azt hittem, hogy valami bajt csináltam, mert ugrándozva felém szaladgáltak, én meg, ahogy tudtam, előlük úgy sántikáltam. Kiderült hamar, hogy a gólnak nagyon örültek, és csak ezért kergettek. Első meccsemen gólt szereztem!

Ezután olyan jól ment a foci, hogy minden meccsen tudtam gólt rúgni. Sikeres meccsek után, a májam hízott nagyon ám.

Hülye fejemmel egy idő után, többre tartottam a haverokat, a csajozást, mint a labdarúgást.

Az első csajozós élményembe is ekkor keveredtem.

Szerettem, szeretem az olyan emberek társaságát, akik önmagukat felvállalták, felvállalják. Abban a bandában, akikhez csapódtam, volt egy lány is azonban. Ezt a lányt minden pasi megkapta, aki belőle csak azt a részt akarta.

Furcsa módon, valakinek mindig hiánya volt a grundon. Így pár lökés erejéig összejöttek, és a súrlódástól az altestek felhevültek.

Egy alkalommal a nagyobbak jól berúgtak. Természetesen a lány is ivott, ezért a buliban ő is benne volt. A legidősebb fiú egy híján húsz lehetett, a legifjabb pedig én lehettem. Egy srác odafordult lányhoz, és mondott neki pár szót.

                – Téke, mi van veled mostanság?

                – Á semmi, csak kidobott az a jó anyám.

                – Sajnálom! Mond csak, van kedved egy kis játékhoz?

                – Milyen féle játékhoz?

                – Hát olyan játékhoz, ami neked örömet okoz.

                – Akkor hát, kezdjük a játékot.

A játékot elkezdték, és a lány altestét lemeztelenítették. Olyan helyen voltak, ahol emberek nem gyalogoltak. Ott a lába közét bekenték illatozó zsírral, és meg kóstoltatták az egyik srác kutyájával. Teljesen fényesre kóstolta a kutyus, a lány pedig nagyon élvezte,…a kis butus.

Oda nézni alig mertem, mert a puncitól, mint a tűztől annyira féltem.

Idő közben rájöttem, hogy a punci, az nem nyílt seb, és nem is harap, tehát nem kell attól félni, hogy bekap.

Kezdtem letérni a helyes útról, de sikerült visszatérnem az útra újból.

Egy ilyen utam során, a környékünkön „bandaháború” volt egyszer, mert az odacsöppent emberkék gizdáskodni kezdtek.

Sokszor három, vagy annál több Helyi Menő Csávók, HMCS akik azt képzelték, hogy ők találták fel a spanyol rágót, fűbe, fába belekötöttek, mert azt hitték, hogy ettől majd nagyobbak lesznek.

Bár senki nem volt képes úgy verekedni, mint ahogy én az ütések elől szaladni. Úgy tartja a mondás is, hogy szégyen futni, de a kurva anyját annak, aki…

Péke haverom csak úgy céltalanul sétált, és mikor ezeket meglátta, még a füle is kettéállt.

Ő aztán szeretett verekedni igazán, így érvényesíteni igazát.

Tudom, mert kaptam már tőle párat, mármint olyan igazi nagy állast, és az óta egy Volvo gyár ára van a számban.

A különös képessége az volt neki, hogy ha volt vele bárki, akármilyen békés ember lehetett az illető, belőle mégis a vadállatot hozza elő.

Cingár volt a termete, de mikor jobb keze belengett, úgy állcsúcson csócsálta az embert, hogy a foga mind kiesett.

Na, ilyen volt Péke, aki a környéket védtete.

Tőle nagyon sokan rettegtek, és HMCS-k is félték a nevét rendesen.

Csak azt nem tudták pontosan, hogy, hogy néz ki, mert Péke, mint egy kaméleon, úgy tudott élni.

Annyit tudtak róla, hogy magas, vékony legény, akitől jobb távol lenni, mikor meglengeti kezét.

Pékének, sütnivalója nem volt sok, mert, hogy használja az eszét, arra nem volt ok, és bár hiába volt olyan, mint egy kaméleon, mert az orra róla sokszor árulkodott.

Akkora volt az a bizonyos része neki, hogy a fagylaltos is sírva mérte teli.

Olykor-olykor csak egyenesekkel dolgozott, főleg mikor kapatos volt, mert olyankor zavarta a keze, és akkor látszott igazán rajta, hogy nincs valami túl sok esze.

Péke nem csak verekedni szeretett, hanem azt is szerette, ha mások szemében hős lehetett.

Az utca végén volt egy templom, amerre két idegen tartott.

Sütött a nap, jó idő volt, Péke egymagában ott bandázott, és az a két húszdekás fitnesszguru pont arra szambázott.

Erősen nem voltak józanok, ez már messziről látszódott.  Nem tudta szó nélkül megállni, mert ezek nem akartak hátrálni.

                – Mit csináltok jó emberek? A fejetekbe mindjárt beleverek.

                – Ne-ne szójj be, mert lenyomlak-k, m-mint anyó, az a h-holle.

Hangzott a válasz a másik féltől, mert az egyik bizony, nem félt a veréstől.

Pékének az volt az ismérve, hogy az arca ilyenkor át ment karmazsin vörösbe, és a fején az a két szál haja, bekunkorodott, mint a malacnak a farka.

                – Ezt nekem mondtad barátom? Nem félsz, hogy nyomot hagyok a pofádon?     

– E-Ember kell oda vállas, nem pedig ilyen kis…. nyá-nyá-l-las.

Pedig ez, az idegen emberke, inkább hasonlított egy frissen hullott falevélre, mint Bruszlíre.

De mivel a haverjával volt, ezért úgy érezte, hogy ők ketten igen csak legények.

Ezt Péke már nem hagyhatta szó nélkül, ezért bekapott egyet, a zsebébe tett fügébűl..

                – Na, ide figyelj te falevél, úgy szájon kaplak, hogy a fogaid játszanak majd a bennmaradásért.

Meglátta a szeme sarkából, hogy közeledik Gyéke, na, Péke ujjait ekkor összezárta ökölbe.

Egy laza lendülettel, úgy pofán vágta a falevelet, hogy az rögtön a földről kémlelte az eget.

A bátor barátja, ahogy ezt meglátta, alsó hangon inába szállt a bátorsága, és rohanni kezdett a másik irányba.  

Nem mentünk dizsibe aznap este, mert Pékéért jöttek a rend őrei, és vitték előzetesbe egy korábbi balhéja miatt, és ezért ő a rácsok között maradt.

Akkor a munkadarabot teljesen be kellett gipszelni, mert beígérte Péke neki, hogy egyszer a kocsija után köti.

Az ígéret szép szó, amit, ha betartanak úgy jó, így a srác lett az utánfutó. Padlógázzal elindult, így az utánfutó a kocsi után lódult.

Ez nem igazán tetszett a srácnak, és miután elhagyta a kórházat, feljelentette a haveromat.

Más:

Említettem korábban, hogy volt egy olyan időszak, amikor sok házasság tönkre ment, mert az alkohol győzött a józanész felett.

Messze-messze onnan, ahol éltem én, valahol Mucsaröcsöge környékén volt egy család, már nem tudom, hogy hívták az anyát, de a fiú gyerekével jóban voltam, mert ő egy cseppet se volt galád.

Sokat beszélgettem a sráccal, mikor Degecre jött koleszba, mással.

Ebben a családban az apa sokat italozott, az anya hiába is tiltakozott, és mikor a pohár fenekére nézett, hirtelen nagyon erős lett. Csak sajnos az ereje addig tartott, míg meg bírta verni az asszonyt. Az asszony képtelen volt arra, hogy urát elhagyja, mert az erőszak ellenére, őt nagyon bezárta vérző szívébe.

Annyira mámorította a pia, hogy a hétnek nem volt olyan napja, hogy ne ivott volna.

Az a nap volt náluk piros betűs ünnep, mikor nem gyűlt az üres piás üveg. A hétvégéi rendszerint abból álltak, hogy a gyerekeit elküldte a közeli boltba, hogy hozzák neki a piákat sorra.

Napjában többször is menni kellett sörért. Még jó, hogy a közelben volt a közért. Mikor úgy érezte, hogy már nagy lett az ereje, félelmetes kezét meglengette, és feleségét félholtra verte.

A családon belüli erőszakot nem merte senki jelenteni, mert féltek, hogy úgy sem hisznek nekik. Az éltette őket, hogy egyszer, csak nem veri az asszonyt többet.

Amikor új ruhákat vett az anyjuk, azt kellett mondania, szomszéd varrta, mert azért is ütleggel fizetett az ura. Most már tudom, hogy ezért nem volt rendes gönce egyik gyereknek se.

Egyik délután, mikor az anyját verte az apja, az anya egy vágódeszkával úgy szájon kapta, hogy ki is esett elől pár foga. Na, egy foggal szotyolázik az óta. Családi erőszak sincs már ott, mert attól kezdve az apa senkit nem bántott. Igaz a lelki terror az megmaradt, mert nehezen megy le az apa torkán azóta a jó falat.

 

A kerekes kutunk még meg volt, így ki vittem két nagy vödröt, amin néhol volt egy kis rozsdafolt. Leeresztettem a kút vödrét, ami acélmadzagra volt erősítve, és a két foltos vödröt telemertem vele.

A telemert vödröket bevittem, a tűzhelyre feltettem, alágyújtottam, hagy melegedjen.

Kellett negyven perc, míg a víz felmelegedett, de nem bántam egy cseppet sem, mert kint szép napos idő lett.

Kimentem a bejárati ajtón, a palota előtti teraszra, és leültem a lépcső legfelső fokára.

A szemközti házba épp akkor ért haza a szomszédlány, aki pont olyan volt, mint egy királylány. Arra készült éppen, hogy fürdőztesse testét a napsütésben…

Magával volt elfoglalva, így nem vette észre, hogy annyira nézem, hogy szemem majd’ átesett a kerítésen.

Egy fa alá a nyugágyát vitte, amire nagy törölközőt terítve testét rátette, és naptejjel bekente.

Ha láttál már gyönyörű nőt, aki nem a pincében napozott, akkor biztos, hogy ez a lány volt ott.

Abban a hitben lehetett, hogy nem látja senki se, ezért a felsőjét levette, és máris egy pár ciciben volt előttem.

Sajnos a tanga maradt, de a szemem így is majd” ki akadt. Kevés olyan nőt láttam akkor még, akinek a kebleire azt lehet mondani, hogy szép.

Bár most, hogy jobban belegondoltam, ő volt az egyetlen, akit félmeztelen láthattam.

Formára pont olyanok voltak, mint egy alma és egy körte, amit összegyúrtak. Mellbimbói az égbe néztek, a nadrágomban pedig éreztem, hogy nekem itt van végem.

Látszott a melleken, hogy gazdájuk a bikini felsőt nem szerethette, mert le voltak barnulva szép egyenletesen.

Nadrágomban ekkor már ismerős bizsergést éreztem, és aprócska lécem álldogálva kérkedett. Ágaskodó fejét nem győztem nadrágon keresztül polírozni, és így alig tudtam a palotába visszalavírozni.

Pedig szívesen átugrottam volna a kerítésen, hogy rögvest kényeztessem. Ó, de szívesen lettem volna napnak melege, hogy én nyaldoshassam a gyönyörű kebleket. Az alsó részéről ne is beszéljünk, mert azt gondolnátok, hogy ez a gyerek megőrült.

Istenkém, de kívántam őt, a szomszédban fekvő gyönyörű nőt!

Ha a lábai közé jutottam volna, akkor most tudná, hogy ki a combja ura. Nagyon sajnáltam, hogy fiatal voltam, és így a bugyi alá hatolni nem tudtam.

Kis pisisnek gondolt ő még engem, hisz még szőr is alig nőtt a hancurlécen.

Ő akkor már olyan pasik iránt rajongott, akik tudják, milyen a láb közötti bozontos.

Inkább a pasik bomlottak utána, na nem azért, mert ekcémás volt a  csúnyája, hanem mert mint mondtam, ő egy tünemény volt, ráadásul a szomszédban.

Nem csak az alakja volt bombázó, de az arca is olyan sugárzó. A fogai is tökéletesek voltak, látszott rajtuk, hogy gondozottak.

Barna hosszú haja, rá hullott a vállára, és egy szál se állt bele szépen izmos hátába.

Igazán szemet gyönyörködtető volt a látványa. Muszáj volt a pottyantóson rárántani, mert nem akartam magam tovább ámítani.

Ráadásul úgy éreztem, ha nem húzok rá rögtön, akkor a palotából nem marad kő, kövön.

Húztam rajta vagy kettőt, és a nemes szervből a manna mindjárt feltört.

Felejthetetlen másodpercben részesítettem remegő altestemet, ahogyan kezet ráztam vele.

Bementem a konyhába, a tűzet elzártam, fogtam két kesztyűfélét, amivel megfogtam a két, meleg vízzel teli vödör fülét, és megtöltöttem vele a fürdőkád egy részét. Engedtem még hozzá egy kis hideg vizet, és kész is lett a fürdővizem.

Pucérra levetkőztem, igaz nem volt sok a ruha, amit levettem, de azt is úgy tettem, hogy majdnem a fejem szegtem.

Ugyanis, ahogy a trikóból kibújtam, a nyakláncom beakadt a trikóba. Ennek az lett az eredménye, hogy eleredt az orrom vére, mert ügyesen megcsúsztam, és ez által magamat jól orrba csaptam.

Erre mérges lettem nagyon, és a ruháimat kihajigáltam az ablakon. A gőzölgő vízben megmártóztam, és nyaktól talpig beszappanoztam magam, gondosan ügyelve a kényesebb részekre.

A kádban jó félórát áztattam habtestemet, és majdnem bealudtam, mert a korábbi akcióm, totál lemerített.
A szomszéd lány mit sem sejtett arról, hogy nagyon tetszik nekem, mert azt titkoltam ügyesen.

Pedig, dehogy titkoltam, csak mikor a közelében voltam, képtelen voltam a szemébe nézni és beszélni, inkább jobbnak láttam dugót nyelni.

Csak álltam, mint egy szerencsétlen, mikor a közelembe lépett. Álltam, és néztem olyan bután, mint az a bizonyos orángután, szopás után.

Mit értem volna vele, ha megtudja, hogy oda vagyok érte. Semmit, hisz akkor még az kis pöcs voltam, aki a bugyikat leste a bokorban.

Mivel a palotánk, csak félig lett kész, így a húgommal feltettük magunknak a kérdést, hogy mi lenne, ha a palota felső szintjét, ahol még csak úgy álltak a falak, mint a pillér, megcsinálnánk magunknak.

Hiába hullott már vakolat, és az eső itt-ott áztatta a falakat, nekünk megfelelt volna, ha kész lett volna már ott két kis szoba.

Végül is, csupán az elhatározásig jutottunk el, mert némi hiba csúszott a kivitelezésbe, és sose értünk rá megcsinálni magunknak a kis birodalmunkat.

Az emeletről, az ablakból jól rá lehetett látni a szomszéd lányra, mikor napozott, és mikor egyedül voltam, fogtam egy távcsövet, és úgy toltam. Felvittem egy széket az emeletre, az ablakhoz ültem, és mint egy moziban, úgy néztem. A gyönyörű testét mindig élveztem.

Szerettem ott üldögélni, és a lány testét nézegetni. Tulajdonképp nem ő vonzott, hanem az, hogy amit teszek, az tiltott dolognak számított.

Közben arról szőttem az álmokat, hogy belém szeret, és szeretkezünk állandóan. Ő meg én egy kis család vagyunk, és neveljük a babánkat, amit megcsináltunk egy perc alatt csak úgy, fű alatt. Abban az időben ez volt a legtöbb, és legnagyobb szexuális élményem. Bárki bármit mondhat, az ilyen biztonságos szex, sose árthat.

Fantáziámnak csak a képzelet szabhat határt, az pedig piszkos, és nincs is benne határ, bár…, lehet, hogy ez egyes egyedeknél kicsapta a biztosítékot már.

Tizenévesen, nagykorúnak néztek, de nem tehetek róla, hisz ilyen az élet.

Viszont, testem, lelkem, még csak csenevész volt, de ez akkor nem számított.

Hozzá tartozik az is az igazsághoz, hogy ez manapság már általános. Pláne az olyan lányoknál, akiknek veszélyességi pótlékot kéne fizetni, mert majd’ meztelen ki mernek az utcára menni.

Misem bizonyította ezt jobban, minthogy vágyat keltettem egy-két lányban.

Volt egy olyan eset, hogy a barátnőm ott aludt nálam. Ő volt tizenkilenc, én alig múltam tizenhárom. Na jó, most lódítottam tényleg, mert akkor voltam tizenhat éves.

Szerintem az járhatott a fejében, hogy aznap este jól megleszünk kettesben, és csapunk egy jó patak parti petting partit, és ő majd bekap egy kis túrós nudlit…

Abban az időben, mikor egy punci közelébe férkőztem, és azt megláttam élőben, lábam majdnem a nyakamba szedtem és dokiért mentem, mert azt nyílt sebnek hittem, mert a kéj létől illatos és zamatos kis csúnyától annyira féltem.

Így voltam majdnem mindennel, aminek a vége egyenlő volt a szexszel.

Ezért vele is úgy töltöttem az éjszakát, mint általában minden lánnyal, akivel „voltam” életem azon szakaszán.

Ő az egyik ágyon, én egy másik ágyon és közben néztem, hogy ujja behatol a csúnyája közepébe, és mikor ezt megláttam, én is nyomban ráhúztam. Az édes fehér nedű pedig, a takaró szélére került.

A lányka, próbálta finoman adni a tudtomra, hogy mit is szeretne este velem kettesben…, de én, a lapot nem vettem, mert nem mertem.

Olyankor, mikor tömni kellett volna a lányokon, a szívem, mindig a torkomban tátogott.

Hát nem is csoda, hogy megcsalt, mikor eszét vesztve menekült, és egy másik sráccal lefeküdt.

De az is lehet, hogy álltak, mert így nem kellett belelógatnia a srácnak.

Ráadásul fiatalabb is volt, mint én, de ő már tudta, hogy mitől döglik a légy.

Azonban kiderült azon év szilveszterén, hogy a női nemi repedés, nem egy ijesztő gennyedző kelés. Sőt a női testnek az egy olyan része, ami néha verejtékezik, de félni tőle vétek.

Életem első szexuális élményét, ami testközeli, egy év végi bulihoz lehet kötni. Éjfél után egy érdekes lánnyal, aki idősebb volt nálam, elbújtunk egy hátsó szobában.

Nem voltunk pucérak, de lecsúszott neki a nadrágja és a bugyija.

Ő velem semmi mást nem csinálhatott, csak húzogathatta azt, ami lent ágaskodott, a szájába venni nem tudta, de szerintem nem is akarta.

Ekkor bevillant egy Isteni szikra, hogy vagy most lépek, vagy talán soha.

Óvatosan csúsztam lejjebb, lábát mind a kettőt emeltem, és lábai közé dugtam fejemet.

Óvatosan szaglászni kezdtem, és meglepő mód az illata nem volt kellemetlen, ezért magam megembereltem, és nyelvem kinyújtva, félve ugyan, de megnyaltam. Megnyaltam egyszer lassan, megnyaltam kétszer lassan, és a nyelvcsapások száma, volt már vagy hatvan.

Felbátorodtam, mert az íz kellemes volt, ahová nyelvem behatolt. Tehát megnyaltam azt sokszor, és élveztem, amit nyelvem kóstol. Magamba szívtam cseppjeinek minden ízét, minden illatát, úgy, hogy kéjleves lett a szempillám.

Egész addig kóstolgattam a nedves puncit, míg kéjes sóhajok közepette orgazmusban tört ki.

Az, hogy nyalhattam egy kéjes barázdát, akkora energiát adott nekem át, hogy azt hittem valaki belém szállt.

A szobát elhagytuk, a lány pedig haza ment, de majdnem elájult.

Maradtam én még, hogy feldolgozzam a mámorító élményt. Ahány ember akkor az utamba akadt, mindet felkaptam, felemeltem, és azt kiabáltam, hogy pinát nyaltam, végre pinát nyaltam.

Baromi nagy élmény volt az nekem, hisz végre szüzességem vesztettem. Igaz, hogy csak a nyelvemét, de nekem ez is nagy élmény.

Tizenhét évesen veszítettem el valódi szüzességemet. És akkor is csak azért, mert tudtam, ha így folytatom, számomra nem terem babér.

Akkor a barátnőm tudta, hogy mit akar, és nem érdekelte, hogy fejem min agyal.

Magyarán, nem hagyta, hogy kibúvókat keressek, és a szeretkezést ne szerettesse velem meg.

Jól tette, hogy ezt megtette, én pedig csak sodródtam az árral megszeppenve.

Azt persze ő nem tudta, hogy nekem ő az első olyan lányka, akivel átélem első mínusz pár centi élményemet állva, és ő az első, akibe férfiasságom elsül.

Isten tudja, miért éltek abban a hitben néhányan, hogy én abban az időben már répáztam.

A szex maga, az nem volt rossz, de az egyszemű köpködni nem tudott.

Tehát jó volt, és mégsem, mert el nem élveztem. Szüzességem elvesztése után fél évvel, összehozott a sorsom egy bomba nővel.

Akkor volt huszonkilenc az édes, én pedig alig lehettem tizennyolc éves.

Tulajdonképp ő tudta, hogy én nem tudok, ezért átadta nekem, amit ő tudott.

Képzelj el, egy vörös hajú szexi démont, aki csak azért, mert bejössz neki, egyszerűen rád ront.

Szép hosszú formás combjai vannak, mert az Istenek neki ilyen szép lábakat adtak. Ránézel, és az jut először eszedbe, hogy ma ennek te hátulról teszed be.

Először el se akartam hinni, hogy velem szemezett, de így volt, mert kezével nekem jelzett. Ott voltunk a diszkóban, én egy igen szegényes jogingban, ő pedig vágykeltő illatfelhőben és dögös szerkóban. Váratlanul odalépett hozzám ez a vörös démon.

                – Szia, egyedül vagy, úgy, mint tavaly?   

– Szia!, Egyedül jöttem, de keversz engem, mert a múlt évben, ide még nem jöttem. De miért kérded?

– Csak megkérdeztem, mert érdekelsz engem.

                – Akkor most már értem, miért kérded. És te a pasiddal jöttél? Ha már így a lényegre tértél.

                – Sajnos nem. Szakítottunk nem régen. Megcsalt az állatja. Most otthon vár, de hogy odamegyek, azt várhatja.

                – És most bosszúból rázod itt a rongyot?

                – Nem dehogy, de most miért üljek otthon? Nyalogassam a sebeimet, mikor meg sem érdemelt engemet. Ahogy beszélt a srácról egy kocsis is különbül vádol. Kikezdett a legjobb barátnőmmel, miközben az a kertben földet művelt.

                – Jaj, ne legyél már ilyen, inkább igyál vizet, Forest fizet.

 Víz helyet vittem két üveg sört, hátha így kihúzom májából a tört. Egyet magamnak, egyet neki, hátha a hatását ez megteszi.

                – Táncolni is szeretnél, vagy csak inni jöttél?
                – Berúgni nem akarok. Most inkább csendesebb helyre vágyok.

                – Aha, azt hiszem értem.

                – Van egy ötletem. Menjünk el hozzám, hátha csak ott lesz jobb kedvem.

Erre a szemem felcsillant, és az övében is egy furcsa fény villant.

                – Az ötlet nem rossz, de csak akkor menjünk, ha nem lesz ott, aki pofont oszt.

                – Ne parázzál már, pár száz méterre áll egy ház, nem lesz senki, aki pofozkodna, gyere, menjünk már.

És azzal a lendülettel, elhagytuk a helyiséget. Tényleg nem lakott messzi, két buszmegállót kellett csak menni.

Sétáltunk, miközben ő minden félét mesélt. Elmesélte a pasijával való életét. Elmondta őt mindenféle aljas stricinek, mert a legjobb barátnőjével csalta meg.

Odaértünk a házhoz, de ez a tyúk annyit beszélt, hogy már vattát köpött a szavak végén. A sörömből nem tudtam megkínálni, mert kezdtem gyorsan az egészet beszlopálni.

Ezért persze sokat nem beszéltem, de úgy tettem, mint aki nagyon megértem, és annál több, hogy aha, nem hagyta el a számat.

Az üres üveget, egy oszlop tövébe letettük, és lábunkat a házba óvatosan betettük. Halkan mentünk, mert, a pofonláda a földön feküdt, és nem szerettem volna, ha felébred és a végén mégis megüt.

Bementünk a szobájába, ahol az ablak nyitva-tárva, és akkor jutott eszébe, hogy ott kellett volna bemásznunk egy kötélen.

Volt a földön egy szivacs, ami lehetett úgy húsz centi magas, valamint egy tojáshéj színű lepedő, ami alig volt tiszta, de nem volt fertőző.

Ahogy beértünk a szobába, az ajtót maga mögött bezárta, és egy irányzott lökéssel lelökött a szivacsára.

                – Maradjál csendben, nehogy valaki felkeljen.
                – De hát, te már majdnem harminc vagy.

                – Igen, de nekem nincs szavam az ő lakásukban. Közben idéző jeleket rajzolt a levegőben.

                – Miért nem lehet szavad?

                – Az mindegy, inkább hallgass.

Mondtuk mind ezt természetesen suttogva, nehogy seggbe legyünk rugdosva…

Befejeztük a cseverészést, és elkezdtünk témázni, vagyis a szánkat kezdtük másra használni.

Cipőmet óvatosan letoltam a lábamról, ő rám ült, mint aki lovagol, két kezével a mellemen támaszkodott, és lágyan fölém hajolt.

Hajtincsei, úgy cirógatták az arcomat, hogy majdnem eltüsszentettem magamat.

És akkor úgy megcsókolt, mint ahogy a borász kóstolja a jó bort.

Ajkával finoman érintette ajkamat, én azt hittem, menten összepisálom magamat. Ágyékát erőteljesen az ágyékomhoz nyomta, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, kőrözni kezdett csípőjével, miközben markolászott két kezével.

Nem maradhattam én se rest, úgy csináltam ágyékommal, mint aki fest. Fel-le toltam, néha kőröztem, közben mellemen támaszkodó kezeit kezemmel kerültem. Szívem úgy dobogott, hogy a torkomon majd kiugrott. Félve megmarkoltam a két mellét, amitől teljesen elvesztette az eszét. Nagyon jó érzés kerített hatalmába, mert egy szép nő melleit markolásztam.

Hirtelen eszembe jutott szembe szomszédom, és azt gondoltam, hogy az ő melleit markolászom. Addig is úgy állt a farkam, mint a cövek, de mikor rá gondoltam, tüzes lett, mint az ágyúból kilőtt löveg.

Akkor eszméltem fel, hogy egy jó nő házában tűntem most el, egy jó nő melleit markolászom, aki rajta ül az ágyékomon, és ha Isten is úgy akarja, betömöm azt a kis repedést rajta.

Tenyeremen éreztem a bimbók keménységét, amik már az eget kémlelték. Majd átszúrták tenyeremet, pedig kihegyezve egyik sem lett. Megcsókoltam lágyan a nyakát, orromban éreztem bőrének illatát.

                – Úgy, csókold lágyan! Harapj bele, még vagy hármat. Halkan nyögte, miközben csak úgy tüzelt a bőre.

Csókoltam a nyakát, közben éreztem, hogy nedvesedik rajtam a nadrág.

Farkam a kínzó vágytól lüktetett, és mikor bőrömhöz ért éreztem, milyen forrófejű lett.

Úgy, ahogy rajtam ült a félhomályban, láttam meg, hogy alig van fog a szép szájában. De felültem, pólómat levettem, és lazán a földre ejtettem, majd két oldalt a lány blúza alá nyúltam, és a felesleges ruhadarabot lehúztam róla.

Alig hihető, de teljesen bevadultam, és bátor Herkulessé váltam.

Abban a pillanatban, már egyáltalán nem értettem, hogy csoffadt testem a lányoktól miért féltettem.

Valószínű azért lehetett, mert az új dolgokkal együtt belém szállt a félelem.  És, mint említettem, ha valaminek szex volt a vége, akkor nekem végem lett.

Egy ideig csak néztem formás kebleit, miközben a hátam mögött támaszkodtak a kezeim. Megnyaltam a mellén a bimbóját, először a balon, majd a jobbján. Erre ő felszisszent, és meglátta bennem az istent. Ezen felbuzdultam, a számat jó nagyra tátottam, és majdnem az egész mellét bekaptam. Közben lágyan szívtam, és nyelvemmel az udvaron játszottam. Ő a tarkómat megfogta, az arcomat a mellére szorította. Levegőt alig kaptam, ezért picit ziháltam. A bőre olyan volt, mint a bársony, de én jól összenyálaztam, mert voltam olyan bátor.

Kettőnk nemi vágyának illata a szobát belengte, és a legyeket messze kergette. Hajnali egy körül lehetett, így semmit nem láttunk, de a vágyunk vezetett. Láttunk a kezünkkel, és simogattunk a nyelvünkkel.

Kis idő után nagyon melegem lett, amit ő észre is vett.

                – Istenkém For, a vérem pezseg, és már szinte forr.

Lassan a térdem felé csusszant, és keményen megmarkolta a farkamat. De úgy, hogy az a vékony anyag, amiből a nadrágom lett varrva, karistolt, és rátapadt a makkra. Ezért azt hittem, menten leszakítja.

Ekkor leszállt rólam, levette a vékony nadrágot, ami még volt rajta.

Nagyon szép csipkés volt a piros bugyi, anyag se volt benne, talán csak egy ujjnyi. Csípőmet felemeltem, és gatyástól a nadrágom letéptem. Ott feküdtem a hátamon egy szál merev farokban, így azt már nem tarthattam talonban.

Ő visszaült az ölembe úgy, hogy farkam a csiklóját dörzsölte. Megemelte magát kicsit, és éreztem, hogy merev lécem már a popsija vágásában siklik.

Csókolóztunk egy darabig, és a melleivel kezdtem ismét játszani, majd hirtelen lefordult rólam, hogy azt hittem, a feje a falban koppan.

                – Most gyere közé a lábamnak, vár rád a pinám kis drága. Nyald úgy a puncit, mint ahogy a mézes bödönt az éhes maci.

Fölé emelkedtem, és megállni alig bírtam, hogy ne mártsam bele tövig magam.

De ott folytattam, ahol abbahagytam. Csókolgattam a melleit, bimbóját lágyan harapdáltam és szívtam, ami ügyetlen játékom hatására akkora lett, mint egy hatos IFA szelep. Haladtam le teljesen csípőig a bőrét nyaldosva, és ő, beburkolózott a kéjes hangokba.

A bugyit egy rántással letéptem róla, és szemünk a félhomályhoz hozzászokott addigra.

Teljesen kopasz volt a puncija. Kagylócskái közt épp csak kilátszott a csiklója és rózsaszín kisajka. Gyönyörű volt a látványa, már amit látni engedett a félhomályban.

Közeledtem a dombocskája felé, ő pedig markolászta a mellét. Felváltva úgy simogatta, hogy én se csinálhattam volna jobban.

Nyelvem lassan közelített a barázdált kagylócskák felé, közben szememmel próbáltam keresni az ő szemét.
Ő csukott szemmel élvezte altestén nyelvem játékát, ezért behunytam a szemem, és élveztem öle hívását.

Először, csak a kagylócskákat nyaltam, és szopogattam, majd a hüvely bejáratát lágyan megnyaltam. Nyelvem hegyén éreztem színtelen forró kéjnedvét, és nyeltem, mert ez az íz, minden pénzt megért.

Két kezével lágyan beletúrt a hajamba, majd erősebben markolta, és nyelvemet a csiklóra mozgatta.

Mikor megnyaltam, egy halk sóhaj hagyta el az ajkát, és fejemet úgy nyomta rá, mint, ahogy a bélyegzőt szokták, de olyan erővel nyomta, hogy majdnem eltörte a porcot az orromban.

Erre persze felnyögtem, mert az orrom majdnem betörte. Hajamat megmarkolta, és magához húzott a hajamnál fogva.

                – Halkan, mert az őslakók felkelnek, és majd adnak neked… Most, én akarlak kényeztetni téged.

Erre fölém kerekedett, csókolgatni kezdte a nyakam, a vállam, a mellemet. A bimbóknál elidőzött picit, és harapta a pici cicit, amik erre nagyon kemények lettek, még jó, hogy levet nem eresztettek.

Nyelvével a köldökömig lágyan simogatta a bőrömet és úgy összenyálazott, hogy mindenem nedves lett.

Már lüktetett farkam, és már könyörögni akartam, hogy kapja be végre, hogy a nyálát ő is hagy érezze.

Egy kicsit a köldököm alá merészkedett, és szinte befúródott makkom a nyakába egészen, mire én kéjnedves lett a nyaka egy része.

Ő csak mosolygott, de nem érintette meg a makkot, hanem ujjával letörölte a kéjcseppet nyakáról, amit leszopogatott az ujjáról.

A férfiasságomat finoman kikerülte, miközben két kezével, illetve körme helyével, erősen belekarmolt két mellembe.

Lábam pont annyira volt terpeszben, hogy ő baba pózban, pont befért közéje.

Megnyalta a bőr tojástartót, és finoman megszívta a golyót. Majd megvesztem, mikor ajkának nedvét éreztem, és tüzes leheletét, ami, golyóimon, jéggé dermesztette nedvét.

Lassan, csak a nyelve hegyével megnyalta a törzsét, kezével pedig megmarkolta a farkamnak a tövét.

Ami lüktetett és a lehetetlennel próbálkozott, fel az égbe tornyosodott. Háromszorosára akart megnőni, de ezt sajnos nem tudta megtenni.

Lassan megnyalta a fejét, ami csillogott, és lenyalta a kéjnedvét. Végre bekapta az egészet teljesen, de úgy, hogy a zacsi az állát verdeste.

Lágyan szívta, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ujjai arról is gondoskodtak, hogy a gyönyörtől csillagokat láthassak. Szemeim vitustáncot jártak, mert addig ilyet még nem éreztem se nem láttam.

Vinnyogtam ám, mint egy kis egér, mert az a csoda nekem nagyon sokat ért. Már alig bírtam, hogy el ne engedjem magam, és forró magammal be ne terítsem a száját nyomban. Megmarkoltam a haját ezért, és lágyan felhúztam a fejét.

                – Ne folytasd, könyörgöm neked, mert rögtön a szádba élvezek. Ülj bele inkább gyorsan.

És azzal a lendülettel, ahogy kimondtam, úgy ült rá farkamra, mintha oda teremtették volna.

                – Noooormálisnak tetszik lenni? Mindjárt elsülök néni.

                – Annyi baj legyen. Én is mindjárt elmegyek. Olyan forró és nedves volt a puncija, mintha tüzes kemencébe tettem volna.

Csípőjét párszor ide-oda mozgatta, és már élvezett is rajta. Na, engem se kellett félteni, és elkezdtem én is tüzelni. Ahogy érezte nedves magában magomat, kéjesen sóhajtott nagyokat… 

SZAGOS LACKÓ 

Hatalmas karambol volt Mucsa csecsén, ami ott terül el Bivajtosznád szélén.

Ez egy olyan kis település volt, hogy összesen senki nem lakott ott. Oda, még a modernkor vívmányai se értek el, mert úgyse értette volna senki se.

Lackónak jókora csipa voltak a szemében, ami igyekezett csukva tartani szemét serényen.

Nyugalmát azonban nagy csörömpölés hangja zavarta meg, mert a harang akkor ütötte el a delet.

Erre a csörömpölésre fejét felkapta, amit az utcáról hallott az ebadta, és az ablakot kitárta. Na meg, hát azért is, mert álmában eleresztett pár galambot, és a szobában már nagyon büdös volt.

Ő is csak nagy nehézségek árán tudta leküzdeni, a hátsó fertálya által generált felhő szagát.

Előző este tojást evett, megivott mellé vagy egy liter tejet, és ezektől a cuccoktól pedig a segge igen csak szelelt.

Nem evett keveset, és gyomra így nagyon mérges lett, pedig Lackó nem volt más, csak egy gizda hasonmás.

Rozállal, ezelőtt találkoztak néhány évvel, és első látásra, összeütköztek keményen, mert a lány, a kisportolt testet szerette, a cingár embereket, pedig megvetette.

Lackó pedig azt nem szerette, mikor nem jutott dűlőre, hogy a lány, őt nézi-e vagy épp mással szemezget.

Rozika szép kislány volt, és csak a szeme állása zavarta, ami hol kancsal volt, hol pedig bandzsa.

A fogai viszont gyönyörűek, látszott rajtuk, hogy még nagyon épek.

És a teste… Az leírhatatlanul szép, de talán mégis próbát tennék.

Nem túl nagy, de nem is kicsi, olyan tenyérbe mászó feszes keblei, lapos igéző hasa, szép íves kemény popsija, és hosszú combjai voltak, amiket mikor széttárt, csak úgy nyikorogtak.

Az már mellékes, hogy olyan Ó lábai voltak, hogy köztük egy vonatot, vígan át tolhattak.

A lábfejéről és a talpáról inkább említést se teszek, mert az vegetáriánus volt. Alul gombás, felül pedig retkes.

Lackónak nem számított mindez, hiszen neki születéskor, vékony X lábai lettek, így pont összefértek.

Különben is imádta a gyönyörű női testet, mások véleménye pedig nem érdekelte.

A lányokkal úgy volt, hogy ha a célnak megfelelt, akkor tökéletes, és szebb már nem is kellhet.

Őszi nap volt, bár melegebb a kelleténél és az eső is esett. Hát mi kell több ennél?

Mindketten ugyanarra a kocsira vártak, beálltak hát a megállóba, minek a teteje szénából volt kirakva.

Rozikán, egy ritka szövésű durvavászon nadrág volt, ami mikor szemből fújt a szél, O lábain áthatolt.

Felül egy kockás ing, ami se betűrve, se vasalva, és baromira lógott rajta.

Lackón, egy rövidnadrággá alakított koszos munkásnadrág, ami szépen kihangsúlyozta pipaszár X lábát. Szálkás felső testét egy izompóló fedte, olyan, ami egy őskori pólóféle.

Az eső kopogásának zajában, először Lackó adott hangot szavának.

            – Hogy esik ez a tetves eső. mondta, miközben mély izgalom tört belőle elő.

            – Rozika belenézett Lackó kerek szemeibe, majd flegmán így hozzátette.

            – Igen, függőlegesen, és nagyon vizesen.

            – Hallod-e, elárulod nekem, hogy mi bajod van velem?

            – Tulajdon képen semmi, hisz nem van szerencsém téged ismerni. De hallottam már híredet, …Na, és az a szag, amit követ egy kölni utánzat … Jobb illata van a kutyámnak.

            – Te se dicsekedhetsz éppen a legszebb erényekkel…

Nos akkor tudod, hogy én vagyok Lackó a Szagos, ezért nem érthetem, miért csodálkozol a szagos fellegeken.

Különben is, ha nekem ilyen lábaim lennének, inkább örülnék egy kis szag felhőnek. De, ha már összehozott minket a pillanat, áruld már el, hogy, hívhatlak.

            – Nem hívnak, hanem tolnak. Próbált humort csempészni beszédébe, nehogy Lackó leüsse. Rozál vagyok, és ha most én te vagyok, inkább hallgatok, mert, ha a lábaim helyén lógnának azok a vékony maszlagok, bizony meg se szólalok. Az én lábaim pedig, a lovaknak köszönhetik íveit.

Lackó, most kissé gúnyosan visszavágott, mert érezte, hogy nem jól kezdte a barátságot.

            – Na és lovon lovagoltál te némber, vagy a ló helyén volt egy ember?…

            – Legyen úgy, ahogy te azt gondolod, nekem erre ez a válaszom.

            – Szavaidból ítélve, te már több péniszt fogtál, mint én kilincset, pedig a szakmám lehetne épp, kilincses…

Próbálta lazára venni Lackó a dumáját, de csak annyit ért el vele, hogy Rozika tett egy furcsa figurát, és hiába volt egyik szemére kancsal, a másikra bandzsa, olyan pofont levert neki, hogy ha lett volna ott fal, akkor a másikat az adja.

Lackó azt se tudta hírtelen, hogy hova is csengessen.

Ráadásul ijedtében olyat szellentett, hogy azzal a világból bárkit kiűzhetett.

Rozikát ez a bűz nagyon emlékeztette, gyerekkori szerelmére. Így ebbe a bűzbe, ezért pirult bele.      

– De undormány vagy! Anyád nem tanította neked meg, hogy hölgy előtt soha ne tedd ezt!?

Ha az volt a szándékod ezzel, hogy elűzz innen engem, az nem fog sikerülni, ezt tisztelettel jelentem.

Szája pedig fülig szaladt, aminek Lackó örült, de öröme, álcázva maradt.

            – Apropó, kérdeznék egyet, hogy a te szemed… Nem fejezhette be a mondatot, mert Rozika közbevágott…

            – Igen a szemeim, … , már megint.

Egyenesek voltak ezek. Úgy két éves koromban történhetett, amikor azzal szórakoztam, hogy sokat bandzsítottam.

Egyik rokon, úgy vágott nyakon, amit én nem vettem zokon, hogy előbb a takony menetet vágott a nyakamon, és az egyik szememre kancsal lettem, a másikkal pedig bandzsítok.

Az orvosok nem tudtak vele mit kezdeni, ezért a műtőben elkezdtek nevetgélni. Azt mondták, hogy majd helyre jön magától, de ehhez az kell, hogy az a rokon, megint jól nyakon vágjon.

Szegény Lackó próbált nézni a lány szemibe, de hirtelen nem tudta, hogy melyikbe.

Tőle nem megszokott módon, kínosan érezte magát, így inkább a földre vetette tekintete sugarát.

Szerencsére a lovas kocsi megérkezett, és már az eső is csak cseperészett.

Két szép paripa húzott egy ládából eszkábált valamit, aminek nyikorogtak a kerekei.

Lackó előre felszállt, és mivel úriembernek vallotta magát, Rozikának kezet nyújtott, amit Rozika el is fogadott, így Lackó sikeresen felhúzta, és maga mellé ültette egy kis asztalra.

Rozika épp csak letette fenekét, fel is állt, és tett előre egy lépést.

Bepucsított, jól kinyújtózkodott, miközben előre dőlt és térdeire támaszkodott.

Azt nézte, ahogy az egyik paripa fara, gőzölgő végtermékét pottyantotta.

Lackót nem érdekelte, hogy a lány perverz, sőt, imponált neki, hogy a ló farát Rozika élvezettel kezdte nézni.

Ő pedig azt vette észre és nagyon élvezte, hogy a lány a nadrág alatt teljesen fedetlen.

Rozika, észrevette, hogy nézegetik az ő farát is és mustrálják a melleit, ezért óvatosan, de ráfeszít, és közben, mintha rosszul esne neki, Lackóra rárikít.

            – Hé te, kis izéke!…

            – Igen? – És elpirult hirtelen, mert babonázták a női keblek.

            – Figyelj a szemeidre, mert a végén kiesnek.

Közben két újjal, mellei közt az inget megfogta, és meghúzta, hogy ne tapadjon oda.

            – Nem tehetek róla, rossz helyen tett le a gólya, és talán rosszul is lettem összerakva, mert, hogy milyen okból, ki tudja, de érdekel engem ez a női csoda, és te bizony nagyon jól vagy összerakva.

– Igazán kedves tőled, hogy szépnek látod őket, de megtennéd nekem azt az apró szívességet, hogy nem bámulod a csöcseimet!?

Ezután az incidens után, csendben voltak és néztek maguk elé bután.

Bizony rég óta egyedül volt már a két fess test. Lackó a bántó szelek miatt, Rozika pedig, mert ábrázata és a teste, nem volt összhangban sose. Annyi pia pedig nincs a világon, hogy rajta mindent széppé varázsoljon.

Szóval, ültek egymás mellett csendben, és csak a kocsi nyikorgása, zavarta meg a csendet.

Na jó, Lackó azért pár galambot eleresztett, de úgy, hogy majdnem levet eresztett.

Ennek a szaga, már nem zavarta a lányt, hisz orra bűzben edzett, és akkor se hányt.

Rozika nem mert Lackóra nézni, nehogy észrevegye hogy már nem közömbös neki.

Azt pedig nem tudhatta, hogy Lackó is így érez iránta.

Nem régen találkoztak, de, nem parancsolhattak a libidónak.

Lackónak is, mint a férfiak egy részének, már rég le kellett volna írnia egy kérvényben, hogy farka tudjon róla, ilyenkor nem illik ágaskodnia.

Mert bizony, ha az rendesen ágaskodott, akkora volt, mint egy szenes lapát nyele, és majdnem átszakította a nadrágját vele. Olyankor pedig a kobra feje úgy dudorodott, hogy minden szemet pont oda vonzott.

Rozika se volt ez alól kivétel, ezért próbálta magát álcázni egy hisztivel.

A bűz iránti vonzalmán pedig nem tudott úrrá lenni, mert a szag benne mindig, a gyerekkorát idézi.  Ugyanis, akkor szerelmes lett, egy Lackó féle emberbe, aki jóképű legény volt, és mindig galambokat tolt.

Rozika pedig belezúgott abba a szagfelhőbe, ami a pasit körülölelte.

Így nem is csoda az, hogy a szagfelhőért nagyon oda van.

Megérkeztek végre, Mucsa csecse szélére. Mit ad Isten, Rozikának most már semmi dolga nincsen.

            – Lackó, az nem lehet véletlen, hogy én is erre tévedtem.

            – Igen, szerintem sem, de ha már itt vagy eljössz velem? És rámutatott egy vályogházra, aminek a nagyja, a környékbeli asszonyok munkája.

            – Rozika, neked hova kell menned?

            – Egy barátnőmhöz akartam költözni, de most inkább hozzád lenne kedvem elmenni.

– Túl van tárgyalva, de arra számíts, hogy nincs beágyazva.

Rozika karon fogta a fiút, siettek, hogy csak porzott utánuk az út.

Ha látta volna hátulról őket valaki, biztos kedve támad nevetni, mert mikor O mellett lépked egy X, az nem olyan, mint az OLX.

Ráadásul, ahogy egymásba kapaszkodtak, kusza abc-t hagyott a lábuk nyoma, mert sikerült bele lépniük egy hatalmas hangyabolyba, aminek pont a közepén kellett ennek a két szép életűnek csókolóznia.

Ezért táncba kezdett a lábuk, és úgy mozogtak, mint a rongy bábúk.

Szinte égett a lábuk alatt a talaj, ami még nem volna baj, de a hangyák rámásztak Lackó farkára, és azt csipkedték marhára.

Rozika segített a hangyákat leverni, és így majdnem sikerült Lackó farkát kiverni.

Úgy igyekezett a fiúról lezavarni a hangyákat, hogy egyszer-kétszer nagyon makkon vágta. Ő, ennek nem örült, ezért néha fel is hördült.

Mikor megszabadultak a hívatlan látogatóktól, Rozikára került a sor.

Rozikának se volt szerencséje, mert tiszta hangya csípés lett a segge.

Elindulhattak végre, és hamarosan a fiú háza elé értek.

Bent a házban, Lackó Rozikát hellyel kínálta, ő pedig eltűnt, hogy a hangyasavat egy fürdéssel lecsapassa.

Bement egy szobába, ahol befeküdt, egy vízzel teli kádba.

Nem sokáig áztatta magát, mert nem akarta egyedül hagyni Rozikát.

Addig, amíg áztatta szálkás testét, Rozika elképzelt magának egy romantikus estét.

Ismerős bizsergés futkározott két lába között, és azt hitte, hogy egy hangya oda beköltözött.

Hamar rájött, hogy az nem hangya, csak baromira korgott a hasa, amit észre se vett, mert a romantika annyira lefoglalta.

A szeretkezés mámora ott csüngött a levegőben, de nem is annyira a levegőben, mint inkább szöget ütött szép fejében.

A punijáról most hagy ne beszéljek, mert az meg levezni kezdett.

Támadt egy furcsa érzésem, de ha most meglenne a vérzésem, nem lenne kérdés most az sem, hogy miért érzek nedvet barázdám közepében. Emígy elmélkedett, miközben Lackó megjelent.

Mikor Lackó visszatért a szobába, leült az összetákolt kanapéra, Rozika pedig ment a kádba.

Mikor a lány már magára zárta az ajtót, és beakasztotta a kampót, Lackó kihúzta a kanapét, és ahol nem volt lába, egy téglát tett alája.

Mire felhúzta a lepedőt, a lány már vissza is jött.

Lackónak szeme szája maradt tátva, hogy Rozikát egy szál törölközőben látva.

Lackó az ágy szélén ült, magához húzta a lányt, aki majdnem elterült. Ajkuk összeért, így Lackó, nem láthatta Rozika két szemét.

Hirtelen sikoly hagyta el a lány torkát, mert meglátott egy szelet tortát, ami mellett egy egér ott állt.

Lackó csendre intette, az egérre nézett nevetve, neki ujjával irányt mutatott, az egér pedig szomorúan elballagott.

Lackó szökkent egyet, egyenesen fent az ágyon termett.

Sajnos az orrát ezzel a szökkenéssel úgy megsértette, hogy reccsenést hallatott, olyan éleset, és félelmében, hogy az megrepedt, a levegőbe hangos sorozatott eresztett.

Az orrát persze nem törte el, de még csak véres se lett, viszont a benne lévő tartalom, az arcára csapódott. Jobb kézfejével letörölte, és belekente az ágy szélébe.

Rozika viszont az elszállt galamboktól, ami más lánynak most nem jött volna jól, még jobban benedvesedett a törölköző alatt, hogy most mást ne is mondjak. Ez a kezdő lökést meg is adta, és ismét beindult nyálelválasztása.

            – Lackó, hozz gyorsan egy lapátot, agyoncsapom az egeret, ha még egyszer meglátom.

            – Jaj!, agyon ne csapd, ne félj tőle, ő az én malacom, megeszi, amit otthagyok az asztalon.        

– Hát malacnak elég pici. Mondta a lány, és minden ízében kezdett remegni.

            – Úgy látszik nyitva hagytam a ketrecét, és elindult megkeresni kedvesét, de azt sajnos nem találja, mert egy macska megzabálta, az óta a helyét nem találja és rossz neki, hogy nincsen párja.

De ezzel ne törődjünk, most magunkkal kell törődnünk.

Lassan kezdte hámozni a lányról a törölközőt, és még nem is nem látta ilyen szépnek őt.

Nem volt nehéz dolga, mert a csomó meglazult törölközőn, így könnyen vetkőztette őt.

Bal kezével oldani kezdte, míg fejét a jobb tenyerébe eresztette.

Érezte, hogy hevesebben ver a szíve és a lélegzése is inkább, halk, türelmetlen zihálás lett.

A levegő, már szinte forrt, mire a csomó kioldott.

A lány a szemei csukva voltak, így pillái igézően hosszúnak hatottak, ami felettébb tetszett Lackónak.

Csak ne lenne ilyen bozontos a szemöldöke. Így elbújhatna egy őserdőbe. Így elmélkedett Lackó komám, és a lány vállára csorgatta nyálát.

Lassan kibújtatta melleit a lánynak, aminél Lackó szemei szebbet még sose láttak.

Bőre igézően szép, finom az illata, mintha egy fiatal tornászlány volna.

Hanyatt fekve is látszott rajtuk, hogy vigyáz rájuk gazdájuk.

Olyan szép feszesek, mint az alma, amik akkor termettek.

És a bimbói…, nos, arról jobb nem is beszélni, mert nem szeretném az olvasót felizgatni.

Pedig azok is nagyon szépek, olyan szép rózsaszínűek, és alig kisebbek, mint egy jól megtermett férfinek.

Minden lélegzetvételnél egyre keményebb és keményebb lett, ahogy a nem épp rózsa illatú hideg levegő elérte, amit kilélegzett.

Lackó élvezte, ahogy a bimbóudvaron a bőr zsugorodik, mikor nyelvével megérinti, ezért lágyan elkezdte fújni.

A lány kagylócskái közti rését, mint zuhatag a föld száraz részét, úgy öntötte el, a kéjes illatozó nedv.

Lackó azonnal megértette, hogy Rozika a síkosítót miért nem ismerte.

Lackó, ahogy megpillantotta a két feszes mellet, ékessége, úgy ágaskodott egyre feljebb és feljebb.

Egyszerre olyan merev lett, hogy fején a bőr, majd szétrepedt.

Kis híján olyan volt már a vastagsága, mint mikor elkötötte az ereket a combjába, és azok dagadtak, mert áramlani nem tudtak.

Végre a lány teste, anyaszült meztelenre lett vetkőztetve.

Olyan volt a teste, hogy festeni se lehetett szebbet.

Bekapta a bal, majd a jobb bimbót, óvatosan szopta, majd lágyan meg is harapta.

Rozika szeme még mindig csukva, de pillái alól a könnyek kibújtak, amik a boldogság jelei voltak.

Lassan csókolgatta a lány testét, még a köldökébe is betolta a nyelvét.

Itt-ott véletlen meg is harapta, de Rozika nem érzett fájdalmat.

Lackó elé térdelt, ékessége, mint a cövek úgy állt, verejtékcseppek lepték el kalapját, és akkor jutott eszébe, hogy gumit még sose húzott nyelvére.

Mindegy, majd óvatosan nyalogatom, magában emígy gondolkodott.

Finoman széttolta a lány két térdét, bár a nélkül is hozzá fért volna ahhoz, ami a lányban nagy érték.

Combjait csókolgatta, hol harapdálta, hol pedig megnyalta. Ezt egészen odáig csinálta, ahonnan kinőtt a lány  lába.

Rozika csupasz volt ott lent, és csak egy vékony csík jelezte, hol lenne a szőrzet.

Pontosan középen volt meghagyva, és így olyan, mintha meg lenne hosszabbítva a szeméremajka.

Egészen frissen lehetett borotválva, mert még piros volt a borotvának nyoma.

Az illata… Lackót teljesen megvadította.

Gondolkodni már nem nagyon tudott, mert az összes vér a férfiasságába futott.

Alig hallhatóan lágyan sóhajtozott Rozika, mikor Lackó a nedves ölét megnyalta.

Először csak lágyan harapdálta a kagylócskát, azután csókolta, nyaldosta, miközben két kezével a melleit cirógatta.

Két-két ujja közé fogta a pici bimbókat, és lágyan morzsolta azokat.

Rozikának a sok kéjes sóhajtól kiszáradt a szája, ezért nyelvével nyálat tolt rája.

Lackó e közben a csi(u)klóját nyalogatta, szopogatta, minden egyes nyelvcsapással keményebbre duzzasztotta.

Az a pici csikló, majd százszorosára duzzadt, és a lány úgy felizgult, hogy szinte már izzadt.

Kéjnedvének íze, egészen fenséges, ami Lackónak nagyon ízlett, ezért magába szívta az egészet. Közben azon gondolkodott, hogy evvel a lánnyal korábban miért nem találkozott, mert ezt a kellemes gyönyört már rég magába szívhatta volna, és most nem lenne tele vele az orra.

Nem telt bele öt perc se, és a lány ajkát, hangos nyögés hagyta el.

            – Ohh, nyald még kedvesem!,… jól csinálod édesem…, hatalmasat élveztem!

De nem élvezett ám egyszerűen.

Úgy tört ki belőle nedűje, mint ahogy a láva a vulkánból kitörne. Ahogy e szavakat nyögte, szemeiből szabályosan potyogtak a könnyek.

A gyönyörtől potyogtak, és ez nagyon bejött Lackónak, aki a kérésnek eleget tett örömest, pláne, mert látta, hogy a kapuból csak úgy spriccel ki a lány gyönyöre, de úgy, hogy az jól szembe is köpte.

Ezen Lackó mosolygott egy nagyot, és finoman tovább nyalakodott.

A lepedő csupa kéjnedv volt már, az édes bejárata pedig remegett, ahogy Lackó levegőt fújt rá.

Combjait a lánynak lágyan összezárta, és arra gondolt, milyen szerelmes most a lányba.

Oda feküdt mellé, miközben nézte a lány szemét. Illetve csak nézni akarta, mert hírtelen azt se tudta, hogy érzéseit, melyik szemébe mondja.

Ezért inkább nyomott egy puszit a lány homlokára, és majdnem rágyújtott a kedvenc nótájára, de inkább beletúrt a csapzott hajába.

A szex illatával átitatott szobában pár másodperc csend lett, majd Rozika megtörte a csendet, miközben combjai még remegtek.

            – Kedvesem, ez olyan jó volt, hogy még most is hevesen ver a szívem, a lábaimról ne is beszéljek.

De nem maradok ám adósod, a magadét mindjárt meg is megkapod!

S egy huncut mosollyal a szája sarkán, nem állt meg a saját lábán. Még jó, hiszen ült, és úgy ülve örült.

            – Már alig várom.

Hanyagul hátradőlt az ágyon. Még jó, hogy Rozika nem látta a gatyát, amit magáról letolt, mert az erősen nikotinos volt. Bár ki tudja, hogy ezt a lányt mi izgatta jobban, és ki tudja, hogy mit szeretett ennyire a szagokban. Annyi bizonyos, hogy perverz volt a szentem, így pedig, nagyon összeillettek ők ketten.

Rozika, féltette a térdét, mert nem térdelt az ágy elé, hogy úgy hajoljon Lackó férfiassága felé.

Keresztbe feküdt az ágyon, és ahogy Lackó ott feküdt háton, nyaktól lefelé csókolgatta lágyan, és bimbói már megint mereven álltak.

Megállt a szőrtelen, félresikerült kisfiús mellkasánál, és nyalogatta a bimbó udvaránál.

Igazán értette azt, amit művelt, mert Lackó már csillagokat látott, pedig nem is szívott füvet.

Ahogy haladt egyre lejjebb, a félre sikerült férfitesten, úgy egyre jobban érezte, hogy ezt Lackó, mennyire élvezte.

A merev kéjrúd illata, kegyetlenül izgatta. Más lehet, hogy előhívta volna odújából a rókát, de Rozikát nem olyan fából faragták.

Egyre közeledett a köldök irányába, és mivel Lackó egy jó huszonötössel meg volt áldva, így kalapja, a lányt majdnem állba vágta.

Minden alkalommal, mikor a makkoshoz hozzáért a lány álla, Lackó kéjesen felszisszent, és borsódzott a háta, közben kellemesen a hideg rázta, mert Rozikának kissé pelyhes volt az álla.

Lackó összefogta a lány haját, majd a jobb kezével lágyan nyomta lapockáját, hogy végre bekapja férfiasságát.

Az Isten tudja miért, de ez a mozdulat nagyon jól mutat, és most jutott el Rozika tudatáig, hogy be is kell kapnia tövétől, a kalapjáig.

Már a tudat is nagyon izgatta, hogy az illatozó rudat bekaphatja.

Szemét nem nyitotta ki egy pillanatra se, az nehogy véletlenül kiessen.

Az érzéke vezérelte, ami még sose hagyta cserben.

Gyerekkorából felidézte azt a pillanatot, mikor jégcsapot nyalogatott. Megnyalta a makk karimáját, utána pedig a saját száját.

Most már Lackó lélegzése zihálás lett, és elindult jobb kezével, és rátette Rozika fejére. Tett egy próbát, hogy a zsacsi verje Rozikának állát.

            – Ne, várj még! – És indult lefelé a törzsén, hogy nyelvével érintse a tövét.

Oda érve meglepődve tapasztalta, hogy milyen kicsi Lackónak a két tojása.

Tölcsérré formálta két kezét, megmarkolta a hancúrléc tövét, a két golyót lágyan szívni kezdte, de úgy, hogy Lackónak majd’ behorpadt a feje.

Olyan volt a lány szája, mint a porszívó és olyan nagyra ki tudta tátani, mint a kígyó.

(Kislány korában padlót fogott egy kerékpárral, és megcsókolta a földet az állcsúcsával.)

Mikor már eleget játszott a zacsiban lévő tartalommal, az ajkát felváltotta fürge ujjaival.

Ismét a törzsét nyalta és harapdálta, de most már pont fordítva. A tövénél kezdte, és a kalapnál fejezte be.

Nyelve helyét beledugta a szökőkútba, és a makkot harapdálta.

Lackót ez a játék őrjítette, és már majd’ sírva fakadt örömébe. Megőrjítette a vágy, hogy élvezhessen ő is a lány után.

Rozika egy nagy levegőt vett, és hamm, bekapta a hancúrlécet. De még, hogy bekapta. Lackó farka a nyelőcsövét csiklandozta, és tovább is szaladt rajta.

            – O-o, ez leszaladt a torkodon. Csináld Anya, én ezt nagyon csípom!

A lány szeme csukva, de így is tudta, hogy teljesen tövig kapta.

Lackó a haját most már két kézzel markolta, és tolta a lány fejét a szerszámra.

A lány feje háromszor-négyszer tett egy fel-le mozdulatot, és már ki is eresztette a magot.

Akkorát élvezett, hogy az esze is elment hirtelen, … de most nekem ment el az ihletem…

Persze a lány ezt nem látta, mert nyelte a magot. Úgy nyelt, ahogy a torkos borz   szokott, és tisztára nyaldosta a kalapot.

Még ténykedett, mikor Lackó feléledt.

            – Finoman csináld szentem, mert most nagyon érzékeny. És szeme sarkából a könnyek csak úgy jöttek. Fú, Rozika te nagyon jól csinálod. A porszívó se szívta volna jobban ki. Vágod?…

Ekkor már Rozika befejezte, és a kalapot szépen kifényezte.

            – Hát nem volt nehéz dolgom, mert, mint érezted, elég tüzes a torkom.

            – Csodálkozol kis angyalom? Ki voltam már éhezve rád nagyon.

Rozika egyik mellét bal tenyerébe vette, és a bimbóját harapdálni kezdte, majd nyaldosta, csókolgatta, ami a lányt is, ismét tűzbe hozta.

És mivel mind a ketten tűzbe jöttek, egy hatalmasat szeretkeztek.

A lány azt hitte, hogy elalél a gyönyörtől, mert Lackó olyan jól mozgatta a fenekét csak úgy csípőből, hogy közben már úgy érezte, neki rögtön vége, mert nyársra húzzák nyomban ott, a bevetetlen ágyikóban.

Lackó elkapta a lány ajkát, nyelvével ütemesen kereste a manduláját.

Olyan ütemesen járt Rozikában Lackó farka, mintha azt eredetileg oda teremtették volna.

Lackó hirtelen hörgött egyet, és Rozikába lövellt egy deci apatejet.

Felejthetetlen másodpercperc volt az egész, és a lánynak esélye se volt élvezni megint.

Egy másodperc gyönyör, de Rozikának ez már nem volt öröm.

Ahogy húzta ki Rozikából altestét, még a falról is lepergett a festék.

Ha láttatok már mennyiséget, ami kifolyt a lányból…, na, ez a mennyiség az volt.

Nagy lett a csend, és ezt most Lackó törte meg.

            – Köszönöm, köszönöm, és megint csak köszönöm. Sose volt még ilyen jó esküszöm.

– Nem kell köszönnöd semmit, jó volt…, majdnem nekem is. Sajnos, nem tartott sokáig, de jobb volt, mint színlelni órákig.

Összeölelkeztek, mint a hős szerelmesek, és hosszú percekig így maradtak, mert mozdulni már nem tudtak.

Közben kint feltámadt a szél, és szomorú történetet mesélt.

Így csukott ablakon át is lehetett hallani, hogy mit akar a lánnyal megosztani.

„Süvítek és fújok, a füledbe duruzsolok, hogy tudd, mire számíts, mert lehet, hogy Lackó téged is csak ámít.

Ő egy virtuóz az ágyban, és több nőbe is betette a pácban.

Ezért is maradt ilyen gizda, mert mikor hazajött a gazda, neki inalni kellett futva, mert darabokra kapták volna.

A nők sorban mentek hozzá gyönyörért, mert az uruk elcserélte őket, egy földben nőtt gyökérért.

Vigyázz, nehogy veled is így tegyen, és belőled is földönfutó legyen.”

Lackó életéről ekkor sokat megtudott, és majdnem el is futott, de aztán mégis maradt, mert kellett neki Lackóból az a darab.

Nem törődtek semmivel, csak ették a zsemlét kiflivel. Igyekeztek nem sokat beszélni, és egész nap csak szeretkezni.

Azt be kell vallani, hogy egyiküknek se volt egy IQ bajnok, és az azt zabáló hangyák jó része a fejükben, már rég óta halott.

Mind a ketten árvák voltak régen.

Lackót, anyukája születése után, ott hagyta a jégen, nevelői pedig csak csúzlival merték etetni, mert olyan csúnya és büdös volt, hogy nem mertek közelebb menni.

Az apját még az anyja se ismerte, hisz Lackó, egy futó kaland végterméke. A nevét is a nevelői adták neki.

Rozika apja pedig, amikor meglátta, hogy lánya bringával esik, a szívéhez kapott, és rögtön szívrohamot kapott.

Az anyja ezt nem tudta feldolgozni, és addig emésztette magát, míg elment a férje után, pedig imádta a lányát.

Ez után nevelőkhöz került, akiktől elmenekült, mert azt akarták, hogy okos lány legyen, ha már szép nem lehet, és tanuljon látástól Mikulásig, mert akkor belőle egyszer, nagy ember válik.

Így történt, hogy tizenévesen megszökött, egy elhagyott viskóba beköltözött, és egészen addig bujkálgatott, míg valahol munkát nem kapott.

Egy patak vizében fürdött, és ugyanabban a vízben főzött.

Hogy legyen mit ennie, nem volt mit tennie, mint minden estén, árulta a testét.

Talán féléve, ha ismerték egymást, de úgy döntöttek, nem keresnek másik lakást, és friss házasként abban a viskóban élik életüket tovább.

Templom nem volt a közelben, így egy ólból átalakított házasságkötő terembe mentek be, hogy beköttessék fejüket.

Ott volt az esküvőn, a falu apraja, nagyja, csak az ifjú szerelmeseknek nem volt ott se anyja, se apja.

Mindenki ismert mindenkit, és Lackónak is sok nőt volt szerencséje közelről ismerni, akiknek a férjük, ha tudná, hogy ő feküdt be közéjük, már nem lenne mit ünnepelniük.

Rozika már ott állt az oltárnál, a pap is tette a dolgát már, és énekeltetni kezdte az egybegyűlt népet.

Lackó még sehol nem volt, mert szegényt elkapta a szapora, és a pottyantóson tojt.

Ugyanis az volt a gondolata, ha a bazsalikomot és a menta levelet összerágja, majd kellemesebb lesz szája illata.

Lehet, hogy semmi baja nem lett volna, ha előtte alaposan megmossa, mielőtt a szájába veszi, és nem egy istálló mellől szedi.

A lehelete frissebb nem lett tőle, de annyit azért elért vele, hosszú perceket ülhetett a wc lécén, és úgy leizzadt, hogy bőr, már alig volt a képén.

Még jó, hogy a házasságkötő terem ólból lett kialakítva, mert így nem tűnt fel senkinek az, hogy mikor Rozika mellé ért, olyan volt a szag, hogy majdnem elájult a pap.

De ő, már kezdte is a mondókáját, hogy etethesse egyetlen kis jószágát.

            – Rozália, akarod e Lászlót férjednek, aki most jelent meg?

            – Igen, mondom, igen, akarom.

            – László, feleségül akarod e venni Rozáliát, aki mindvégig hűségesen várt itt rád?

Lackó most Rozikára nézett, egyenesen a kancsal, és bandzsa szemébe, és még sose látta őt ilyen szépnek, mégse bírt ellenállni a nevetésnek.

A lány kacsintott, ettől a barátom megijedt és mielőtt bármit is mondott, eleresztett egy nagy galambot.

Bár ezzel vette le lábáról Rozikát, valahogy ez, most mégis a szívébe talált.

Sok volt neki ez, hogy Lackó, pont most ijedt meg. Szemei könnyben áztak, megfordult Lackónak háttal, szája sírásra görbült, és futni kezdett, mint egy őrült.

A ruhája szállt utána, és kilátszott szép O lába. A háznép, és Lackó is csak nézte, és akkor fogant meg benne, hogy szerelmüknek itt lett vége.

Lackó még próbálta kérlelni, és bocsánatot is akart tőle kérni, de a lány nem akarta már meghallgatni.

És mi ebből a tanulság?

Olyan szekérre soha ne várj, amelyre egy galamb már rászállt.

BALHÉK 

Az általános iskolában, nem volt kedvenc tantárgyam, ami meg is látszott rajtam, mert a rossz jegyekért kemény szigort kaptam.

Egy tanárt se büntettek, inkább engem neveltek. Igaz, néha nem tudtam, hogy a pofonok elől, merre szaladjak, de rendet és a fegyelmet tanultam.

Így párszor az lett a vesztem, hogy elvesztettem az eszem.

Tizenéves lehettem, mikor szakmát szereztem. Vidékről jártam be tanulni és sikerült ügyesen levizsgázni.

Bútorkárpitosként végeztem, és kárpitosként kezdtem a nagybetűs életem.

Az iskolában, a tanműhelyben, napjaim nem teltek egyszerűen, mert egy bokszoló srácnak, majdnem a bokszzsákja lettem.

Énekeltem volna neki a „nem leszek a játékszered” című dalt, de nem jött ki torkomból hang.

Minden nap BMV-vel jártam be az Intézménybe, és ezt csak azért írtam így le, mert ez a Busz, Metró, és Villamos kezdő betűje.

Az nagyon megragadt a fejemben, hogy milyen remekül meneteltem, miközben a rágót vakartam a folyosón, és mindezt a kötelező órákon. Természetesen a legnagyobb csendben, mert a büntetésem mellett, kussolnom kellett.

Akkor az még nem volt divat, hogy a diák tanárt szívat, és a dolgokat nem ferdítettük, hogy a szülőkkel elveressük.

A szakmunkás képzőben, erős közepes tanuló lettem, de lehet, hogy már a négyest is verdestem. Igaz a viselkedésem sokszor hagyott kívánni valót maga után, mert néztem az oktatóra sokszor olyan bután, mint orángután, szopás után.

Amikor Anycit is behívatták, olyankor égett nagyon a pofám, mert a szünetekben unatkoztam, és két gyereket, összeugrasztottam. Ezt persze minden esetben, ráolvasták a fejemre.

Fiatalon mindenki szeret bandázni, hősködni, vagy csak gizdázni, és fitogtatni az erejét akkor is, ha az szemmel láthatóan nincs neki.

Amikor az ősök elváltak, fájt ott hagyni a régi cimborákat, meg azt az iskolát, ahol ismertem minden tanárt, a helyet, ahol szerettem, hogy sokan ismertek, még akkor is, ha már nem is ismernek.

Ha jobban belegondolok, és, mert hazudni nem akarok, a lányok többen voltak talán, akiknek öröm csücsült az arcán.

Na, de az élet az nem áll meg, hiába költöztünk el.

Szeretem az „otthagyott” haverokat, az átmulatott éjszakákat, ezért minden évben visszajártam, és a haverokkal összejártam.

Na és persze ott van az alkohol, amit, ha megiszol, az erő benned csak úgy tombol.

Pár üvegsör, pár feles konyak, és leszünk rögtön mozgékonyak, esetleg egy hosszú lépést arcodba öntesz, és máris minden sokkal könnyebb.

Nem szépítek semmit se, mert én se voltam kivétel.
Egy napon az akkori fehérnéppel és egy haverrel, diszkózni mentünk el.

Egész este csak két üvegsört tudtam inni, mert nem volt kedvem egyáltalán bulizni, de a barátnőmnek megígértem, hogy elviszem magammal, hisz őt mindig otthon hagytam, mikor a haverokkal buliztam. Olyankor szokott az emberrel rossz dolog történni, mikor megy, pedig semmi kedve menni.

Életemben kétszer vertek meg nagyon, pedig, ha tudom, hogy megvernek, biztos nem hagyom.

Verekedtem már párszor, hisz nem vagyok én lelki pásztor, de soha nem volt olyan, hogy több fülem maradt, mint fogam.

Néha adtam, néha kaptam, de alul, nem sokszor maradtam. Nem látszott rajtam soha semmi, úgyhogy nagyon, nem tudtak elverni.

Ennél a kettőnél viszont olyanokat bekaptam, hogy sokáig egy irányba szaladtam.

Szóval, egyik este a diszkóból mentünk volna haza, és egy darabig, nem volt semmi para.

Pár tíz méterrel arrébb azonban, látjuk, hogy jönnek emberek nagy csoportban.

Tíz-húsz főből állt banda, és hangoskodtak, káromkodtak, nagyfiút játszottak, tették az eszüket a lányoknak.

Már messziről látni lehetett, hogy balhé szaga van ennek az egésznek.

A haverom előttünk lépdelt, mi a barátnőmmel lemaradtunk pár métert.

Megfordult a fejemben, hogy menni másfelé kellene, mert akárhogy is nézzük, nekik, túlerőben volt a vérük.

Igen ám, de, ha elfutunk, akkor talán haza, soha nem jutunk, ráadásul oda a hírnév, és oda a tekintély.

Ha kapunk is, szégyenkeznünk nem kell, hisz egymaga, ki bír el egy hadsereggel.

Kinyírni nem fognak minket, tehát olyan nagy bajunk nem is lehet. Ezért nem futottunk semerre se, hanem irányban maradtunk büszkén menetelve.

Azon kívül, hogy válogatott szitkokat szórtak ránk, felmenőink kereset forrását firtatták, más jelét annak nem adták, hogy a balhét nagyon akarnák. Annak ellenére, hogy hajnal volt, a levegő igen csak forrt.

Verés volt kilátásban, és a szájukat elhagyó egy-két kiáltásban.

Mikor otthonról elindultunk úgy gondoltuk, hogy az estét, ütésváltás nélkül megússzuk.

Sajnos tévedtünk egy nagyot, és azt a hajnalt benéztük nagyon.

Ahogy közeledtek, páran hozzánk siettek, és a haveromba bele kötöttek.

Ordenáré hangon üvöltöztek, majd lökdösődni kezdtek.

Hiába mondtuk, hogy nem kell a balhé, ne álljanak kört, mert a sok lúd úgyis disznót győz.

Így a verekedés szomorú vége, egyáltalán nem vonható kétségbe.

Ők ezzel nem foglalkoztak, hisz nagymenők voltak, és egy idő után, át jött hozzánk az egész banda, fiúk lányok apraja nagyja.

Farmerba bújtatott altest, bakancs a lábon, olyan betétes.

A többségük így volt öltözve, mert lehet, hogy valamire készültek.

Expander rugót lóbáltak páran, jövetelüknek nyomatékot adni így próbáltak.

Az egyik srác, akinek jó nagy volt a hangja, tovább üvöltözött, de már mind a hármunkkal kötözködött.

– Mi van köcsögök, szétverjük a szátokat, mert ma nincsen csütörtök.

 – Ha nincs rajtunk sapka, akkor azé? … Ne csináljátok, nem kell a balhé. Hirtelen csak ennyit tudtam mondani, mert a haverom a meglepetéstől meg se tudott szólalni.

                – Ne ugassá be! Neked nem osztott lapot senki se.

És, ahogy ezt mondta, már ütött is nyomban. Gyorsan mozogtak a kezei, még jó, hogy nem akadtak össze neki.

Egy egyenes, egy csapott, és, a haverom máris padlót fogott.

Védekezni se maradt ideje, nemhogy a kezét felemelje.

Röhögtek, üvöltöttek, ujjongtak, mint ahogy a farkas üvölt az újholdnak.

Bíztatták, hogy üsse, rúgja az áldozatot, mert még mozog. Legalább is úgy látszott.

Ekkor hirtelen azt éreztem, hogy felforr az agyvizem, annyira megijedtem, mert a haverom, aki a földön az egyik legjobb ember, magatehetetlenül fekszik, és mozdulni nem mer.

Kiderült, neki volt esze, hogy ott maradt a földön fekve, de tényleg megijedtem.

Közben azon töprengtem, hogy mit is kellene tennem.

Cserbenhagyjam a haverom, vajon jó fényt vet rám, ha szaladok?

Ha nem szaladok el, akkor engem vernek el.

Döntöttem, és egy ugrással a kör közepén teremtem.   

– Na, gyertek a kurva anyátok, verekedni akartok? Itt vagyok, nem látjátok?! Gyertek, itt vagyok!  Üvöltöttem, és a tüdőm majd’ kiköptem.

És akkor, minden arc felém fordult.

                – Mit akarsz te szerencsétlen? Miért hugyozol a szembeszéllel?!

Mondta valaki a sok közül, és látszott, hogy ennek mindenki örül.

Azért engem se ejtettek a fejemre. Kiáltottam a lánynak, hívja a rendőröket, de a közeli éjjel-nappali boltba nem engedték be, mert attól féltek, hogy a huligánok a boltban mindent szétvernek.
Ahogy a kör közepére értem, már semmitől se féltem, és pár emberke haja alatt, ott hagytam a lábnyomomat.

De hátulról egy ütést kaptam, amitől egyből padlót fogtam, és már köpni, nyelni se tudtam.

Na, akkor, mint ahogy a legyek belepik a döghúst, minden ütleg rám irányult.

Ahányan voltak, mind rám vetette magát, ütött, rúgott, ahol ért, nem volt határ.

Előkerült az expander rugó is, és szerepet kapott, mert egyikük azzal, jól hátba csapott. Az acél betétes bakancs is rúgott olyanokat, hogy csak számoltam a csillagokat.

Nem fájt semmi sem, mert eszméletemet vesztettem, de a bőrdzsekit nagyon sajnáltam, mert kiszakadt, mikor rávágtak a hátamra.

Ha kérdeznétek tőlem, hogy ilyenkor a haverok hol vannak, azt mondanám, hogy akkor már rég nem bandáztam.

Tehát mást nem tehettem, mint összegömbölyödtem, és hagytam, hogy alázzanak, jól a pofámba másszanak.

Kezeim az arcomhoz emeltem, és úgy gömbölyödtem.

Vártam, hogy a záporozó ütlegek csendesedjenek.

Húsz percnél tovább nem látogattak, de jól helyben hagytak.

Azért az a becsületükre legyen mondva, hogy a barátnőmet senki nem bántotta.

Egyszer csak sziréna hangja törte meg a csendet, ami szétszélesztette a tömeget.

A barátnőm se tétlenkedett, és sikerült kihívni a rendőröket, akik kihívták a mentőket.

A rendőröknek nem volt sok a dolga, mert a kocsijuk szirénája, a huligánokat megfutamította.

A mentősök pedig úgy beszéltek rólam, mintha a leg utálatosabb személy lettem volna.

Az a hangnem, ahogy velem beszéltek, … Még jó, hogy nem néztek sertésnek.

Mintha mata részeg lennék, és én kértem volna, hogy verjenek péppé.

Ráadásul olyan lekezelően bántak velem, hogy hirtelen azt se tudtam, mi a nevem.

Isten bizony nem szégyellem, akkor nagyon, de nagyon megvertek.

Pár héttel a verés után, gazdagodtam egy hasonló élménnyel, de most nem én pisáltam szembe a széllel.

NEM VAGYOK ARRA BÜSZKE, AMIT AKKOR TETTEM, ÉS HA LEHET, TE SE TEGYÉL ILYET!, én sajnos megtettem.

Ha tehetném, visszaforgatnám az idő kerekét, és az egészet semmissé tenném.

Egy szép délutánon az iskola után mentem hazafelé, és látom, hogy füstöt nem ereszt a kémény.

Mondom, ez egy téli napon volt! Arra számítottam, hogy valaki biztos meleget csinált már a palotánkban, hisz laktunk ott jó néhányan.

Persze otthon sehol senki, … Miért is lenne otthon valaki …így a palotába érve, ismét kezdtem fázni.

Na, akkor átvedlettem, és, mint a fagyosszent, begyújtani mentem.

Dühös voltam, fáztam, ezért bizonyára, nagyon kapkodtam, hogy minél hamarabb tűz legyen a vegyes tüzelésű kazánban.

Én barom, arra nem gondoltam, hogy ha tűzre benzint öntök, akkor az jól belobban.

Felsőtestem kabátba öltöztettem, és a pislákoló tűzre benzint, úgy öntöttem.

Baromi szerencse, hogy nem hajoltam nagyon közelre, és nem volt senki a közelben,  mert belobbant, és a nyomástól, a falnak rogytam.

A hajam szépen megmaradt, de a szőröm, leégett a kabát alatt.

És, akkor ötlött eszembe, hogy a nők a szőrtelenítésért milyen sokat fizetnek.

Én a nem százas hülye gyerek erre mit csinálok?

Elmentem a közértbe, persze csak miután átöltöztem, és két deci rövid vettem.

Párszáz méterre volt a régi iskolánk, ahol az elméleti tudást tanították.

A haverokkal, az iskola mellé visszajártunk, mert ott, bandázhattunk.

Hazamentem, raktam a kazánra még szenet, hogy ne hűljön ki, míg hazaér valaki, és bezártam az ajtót rendesen.

Míg felértem az iskola mellé, megittam a két decis lőrét.

Útközben, úgy félút felé, találkoztam egy ismerőssel, aki az iskolából ment hazafelé.

Halkan megsúgta, hogy az egyik húgomnak, egy tanár olyan pofont adott, hogy az félóráig egyhelyben forgott.

                – Szia For.

                – Szia, mi a pálya, mond.

                – Hallottad, hogy egy tanár megverte egyik húgodat?

                – Micsoda, hát ezt honnan hallottad? Na, majd bemegyek, és beszélgetek vele.

Ismerek pár olyan srácot, akik a TF-en (Testnevelési Főiskola) dolgoztak, ugyanis lányokat futtattak.

Bár ez az emberke, ilyet biztos nem tenne, de annyi bizonyos, hogy ő is testnevelést tanított.

Nem volt egy hegyomlás a tanár, de akkor is húzza össze magát.

Hogy képzeli azt, hogy kislányokat pofozgat.

Igaz én is kaptam párszor a tanároktól, és inkább többet, mint kevesebbet, de azt, meg is érdemeltem.

Már látszott rajtam, hogy tompul az agyam, és éreztem is magamon, hogy erősebbnek képzelem magam, mint amilyen valójában vagyok.

Nem is gondoltam komolyan, amit akkor mondtam, de amit mondtam azt mondtam, és vissza már nem vonhattam.

Pár haver már ott volt az iskola melletti presszóban, és tették a szépet a presszós lányoknak.

Már a presszóban voltam, és az egyik felest, a másik után toltam.

Hideg volt, de egyáltalán nem fáztam, köszönhetően a folyékony télikabátnak.

Késő délután lehetett, amikor egy haverral az iskolába felmentem.

A tornaterem előtt vártam a tanárt, hogy számon kérjem rajta, amit csinált.

Lebeszélni senki nem akart, hogy ne menjek neki a tanárnak, mert nem ez a kislány volt az egyetlen, akit az iskolában, ütleggel nevelt meg.

Kisvártatva meg is jött az alany, és ahogy emlékeztem rá, tényleg nem volt nagydarab.

Ahogy megláttam, valami elöntötte az állományt, azt a szürkét, és elindultam felé.

Mentem nyíl egyenesen, már amennyire egyenesen és azt gondoltam, rögtön telibe verem.

                – Mér, bántod te a gyerekeket, téged veréssel neveltek meg!?

                – Én? Nem bántottam senkit még.

                – Pedig hallottam hírét, hogy egy kislányt jól megvertél! Ez után sorsát kezembe vettem, és párszor telibe vertem.

Úgy állon csaptam, hogy mély nyomot hagyott a falban. Levakarta magát a falról, és ezért kapott még párszor.

Erősen nem voltam józan, ezért az ütésektől én is majd’ összerogytam.

Ő bemenekült egy szertárba, és az ajtót magára zárta.

Akkor jött egy néni, aki takarított, és rögvest rám ordított.

                – Mit csinálsz? Te már nem tanulsz itt, tűnj el innen, ne verekedj nekem, különben rád hívom a rendőröket!

                – Ne beszélj bele, nem téged verlek!

Azért csak kimentem, mert a rend őreit nem szerettem.

A szertár ablakán keresztül megláttam a tanárt, és hogy nagyobb nyomatékot adjak a „szavaimnak”, berúgtam az ablakát.

A srác, aki jött velem, távozáskor egy kukának esett, és olyat rúgott bele, hogy a tartalma a szertárig gurult le.

Miután meg csináltam ezt a balhét, maradt még bennem feszültség, ezért elindultam, de nem tudtam, hogy merre visz az utam.

Kissé kacskaringósan ugyan, de elindultam, és nemsokára egy fickóval találkoztam.

Szó, szót követett, és megnéztem, hogy álla mennyire bírja az ütésem.

Igen ám, de arra nem készültem fel, hogy ő ütésre, ütéssel felel meg.

Úgy szájon kapott, hogy nem győztem számolni a csillagot.

Tovább léptem, kiértem egy füves részre, ahol ki kellett engednem a rókát, mert nem nagyon szerette az odúját.

Még napokig beszédtéma volt a sulis balhé, és azt hittem, hogy nem lesz következmény, de hát ember tervez, Isten végez. Így… 

VÁLTOZÁS 

A tizennyolcat betöltöttem, katonának el is vittek, és a Határőrség kötelékét erősítettem.

Az alapkiképzést Pesten kaptam, és ha lehet ilyet mondani, minta katona voltam. Igaz, még kopasz koromban.

A szivatások elkerülése végett, ahol lehetett, mindig jelentkeztem, és ott álltam tettre készen.

Az idősebbek ezt megunhatták, mert pár hét után, már nem osztottak nekem munkát.

Alakizásból nagyon szuper voltam, nem is értem, miért nem kaptam helyet a díszszázadban.

A terepen is jó voltam, pedig sokszor teljes menetfelszerelésben toltam, és olyankor majd kifingtam, mert hegynek fel, és hegynek le, mindezt békaügetésben.

Véget ért a kiképzésem, aminek nagyon sokat köszönhetek, mert kajakra ember lett belőlem. Hogy milyen, abba most nem mennék bele.

Vonatra ültettek, messzire vittek, és ott letettek. Párszáz kiló méterre voltam a lakhelyemtől, így jó messzi kerültem az akkori kedvesemtől.

A kopasznak, kuss volt a neve, ezért ezt szóvá tenni nem nagyon mertem. Nem is lett volna értelme sírni, mert azt a kis időt ki kellett bírni.

Elkerültem egy helyre, egy határszéli kis Örsre. Szerettem ott lenni, mert mindig volt mit enni, a társaság is jó volt, így panaszra ok nem volt.

Jók voltak az emberek, és az Őrsparancsnok Úr nejének látványa, bizony nem vált senkinek a kárára.

Ő olyan szemrevaló teremtés volt, hogy ha a környéken lett volna bolt, fel kellett volna oszlatni a kiló méteres sort, mert mindenki akarta volna látni, hogy, hogy tudja a két hosszú combját széttárni.

Nem volt egyszerű a beilleszkedés, de mindenhol akad egy kis verekedés.

Amikor oda kikerültem, még kopasz katona voltam, és csak a motoros fókával játszadozhattam. Húzogattam vizesen ide-oda, de csak nem akart elfogyni az a fránya ultra.

Végül is azért lettem katona, hogy ne hagyjak magam után nyomokat a hóban. Ja, meg, hogy rendet és fegyelmet tanuljak egész addig, míg rám nem unnak.

Tél idején hajnalban párszor kamu riadót fújtak, és a hidegben, csipásan úgy indultunk útnak, hogy a lábunkon nem volt más, csak az előző nap szerezte horzsolás.

A kopasznak szokni kell a gyűrődést ezt mondták, és ha fáj, akkor se rinyálj. Ezt mi tudomásul vettük, és meztelen picsával a töltésre mentünk.

Ott kellett álldogálnunk pár órát, mert azt mondták, hogy hajnalban, nagyon szép a határ.

Na meg határsértők is jöttek volna, de egymásnak a drótot leadva, hogy pár kopasz ott áll a hóban, szartak a fejünkre, és még a környékre se jöttek.

Egy szó és száz, kopasznak lenni nagyon gáz, de akkor is nagy élmény, ez nem is lehet kérdés.

Féléve lehettem az Örsön lent, járőrparancsnoknak feltörtem, mint a tűzhangya az őserdőben, és szegény kopaszok, a kezem alá kerültek.

Hárman vagy négyen mentünk szolgálatba, jobb esetben ki a határra, és ha valaki nem úgy viselkedett, ahogy kellett, akkor az öregek, mind engem vertek.

Frankó volt, amikor esett a hó, mert a kitaposott út, nekünk nem volt jó.

Véletlen a helyes irányról letértünk, és egy hónapra ez lett a mi vesztünk. Pontosabban csak az enyém, mert a többieknek én fogtam a kezét.

Csontozhattam napestig a hangyákat, a hideg és nyirkos zárkában, míg nem egyszer kinyílt a zárkaajtó, és már nem volt kint hótakaró.

Mondjuk az is kellett ehhez, hogy a tavasz, felváltsa a telet.

Egy késő tavaszi napon, az Őrsparancsnok magához hívatott.

Beléptem a helyiségbe, jobb kezemmel tisztelegtem, bokámat úgy összecsaptam, hogy ott helyben majdnem bepisáltam.

                – Parancsnok Úr kérem szépen, Forest határőr jelentkezem.

                – Forest pihenj le, és gyere közelebb.

Halvány fingom se volt, hogy mit akarhat tőlem a parancsnok. Meg akar dicsérni talán, mert jól szolgálom a hazám? Vagy esetleg le akar tolni, mert valamit sikerült elbarmolni?

Minden esetre közelebb léptem.

                – Forest, te most kapsz egy hét szabit, hogy kiürítsd a zacsit és egy kicsikét lazíts. Ekkor lelkem picit megnyugodott, hisz a parancsnok nem ordított.

Vigyáz állásba vágtam magam, és már kissé könnyedebb volt szavam.

                – Parancsnok Úr megengedi, hogy kérdezzek valamit?

– Kérdezzél!

                – Ez juti szabi a lerendezett sértőkért?

                – Annak is lehet nevezni, de kérdeznék én is valamit.

                – Igen. Kérdezzen.

                – Forest, otthon mi történt, talán vajat tettél a füled mögé?

                – ???

És azzal a kezembe nyomott egy papírt, amire rá volt írva valami:

IDÉZÉS!

Jelenjen meg itt, és itt, szolgálatot bárhol is teljesít. Az idézés tárgya: Gyanúsított lárva.

Nem tudom miért pont a suliban történtek jutottak az eszembe, de az ötlött fel bennem hirtelen.

Csak álltam, mint szamara a bálámnak, és azt is vigyáz állásban.

                – Távozhatsz, és, ha nem kapsz semmit, akkor nagy mákod van.

                – Parancs, értettem, akkor én most leléptem!

Tisztelegve távoztam a szobából, a barna lé, majd’ kifolyt a gatyámból, közben pedig a vizessé vált bal kezemben, az idézést melengettem.

Bementem a körletbe, leültem a helyemre, és tüzetesen olvasni kezdtem, amit a belenyomtak tenyerembe.

Olvasás közben, lepergett előttem egy film, miben én szerepeltem, ahogy bent a sitten azért kellett verekednem, hogy a fenekem nehogy tágabb legyen, és bemegyek, mint Józsika, de ki már úgy jövök, mint Rózsika.

Gondolatban nem juthattam tovább, mert az épp őrségváltásra igyekvő sorkatona, hangos vezényszavakra indult szolgálatba.

Tisztálkodó szereimet magamhoz vettem, és tisztálkodni mentem.

Felöltöztem kimenő ruhába, és elindultam neki a világnak.

A határőrök, és a honvédok, nem voltak éppen puszi pajtások, és olyan vonaton mentem, ahol csak honvédok mellett kaptam helyet, de szerencsére egy se szólt be nekem.

Estére haza is értem, és rögtön, nyugovóra tértem.

Nem volt kellemes hazáig az úton, pedig sok csinos lány volt az állomáson.

De valamiért nem ott járt az agyam, mert egy kicsit jól esett sajnálni magam.

Egyre csak arra gondoltam, hogy mi lesz, ha bevarrnak. Majd rám is „Én édes Rózsikám!”  fel iratot varrnak?

Ezt a gondolatot igyekeztem elhessegetni magamtól, mert nem akartam, hogy pinát csináljanak a hátsómból.

Igaz, hogy az anusom szűk és feszes még, de nem akartam, hogy televerjék, mert a dolgok inkább kijöttek rajta, mint hogy be legyenek tolva.

Nem mondhatom, hogy kellemes volt az estém, mert az álmomat, az ilyen gondolatok körbelengték.

Kegyetlenül paráztam, hogy mi a fene lesz másnap, és már nagy baromságnak éreztem, amit anno elkövettem.

Azt hittem, hogy a tárgyaláson jó sokan lesznek, az újságírók pedig egy fotóért mindent elkövetnek.

Úgy bánnak majd velem, mint egy igazi bűnözővel, aki az élettel összeegyezhetetlen bűnt követett el.

Meg, hogy majd jönnek értem, és kóterba bilincsben visznek.

Másnap, elindultam a bírósági épületbe, de az épület előtt nem volt senki se. Hát, mit ne mondjak, egész úton egy zabszem se fért a seggembe.

Nem volt hosszú tárgyalás. Nem volt se buzdítás, se lázítás.

Rendőrök se voltak bent, de még az épület előtt se.

Alig voltunk páran, és azok is csak állva, de persze a bírónő nem állt, mert ő ülve várt.

Tényleg alig voltunk, hisz az ítészeknek nem volt sok a dolguk.

Volt egy ügyész, aki olyan volt, mint egy bűvész, és az ügyvédem, akinek az volt a dolga, hogy engem megvédjen.

Na és persze a tanúk, akiknek kicsit elferdítve, de igaz volt minden szavuk.

Bár azt ügyvédemnek nem volt sok dolga, mert úgy ült ott, mintha szájzárat kapott volna.

Anno tévedtem egy nagyot, hisz én is ember vagyok. A tények ugye mind adottak voltak, ellenkezni pedig értelme nem volna.

Mert a tény, az tény. Megcsináltam a hülyeséget, hát vállaltam érte a felelősséget.

Nem akartam kibújni semmi alól, mert ha kell, érjen el engem is a szigor.

A büntetésem egy év rabosítás lett, amit a bíróság egy évre felfüggesztett.

Kaptam plusz egy pártfogót, akivel minden második héten beszéltem meg találkozót.

A „randik” nem tartottak sokáig, mindössze egy óráig.

Igaz egy éven keresztül, és ő nem jött, csak én mentem egyedül.

Megtehettem volna azt is, hogy szakítok vele, mert a kóterben már meg volt a helyem, de ahhoz nem volt semmi kedvem, hogy közkincsé tegyem a seggem.

Letelt az egy hét szabim, aminek nem örültem, csak picit, de visszamentem katonáékhoz, és nem vittem senkinek se ajándékot.

Persze, végre megnyugodtam, mert tudtam, hogy leszerelés után hava visz az utam.

Erről a kis Örsről az utolsó hónapokra elvittek egy olyan helyre, ahol az emberek maguk adták a pofont, így nem kellett megverekednem érte.

Ott az embert úgy leírták, mint a nagy cégek az áfát, ezért ott csak egy napot töltöttem, onnan egy másik kis Örsre helyeztek, ahol az ember nem paraszt volt, csak agrárcsemete. De végül is, onnan szereltem le.

Amikor áthelyeztek, a kopaszokkal együtt vittek, így az öregek, engem is kopasznak hittek, bár szemmel láthatóan hanyagabb volt az öltözetem, mint az ottani öregeknek. Kimondom nyíltan.  Akkor már az ilyenekre, magasról szartam.

Ezt az Örsparancsnok is észrevette, és meg is jegyezte, így én lettem az első számú ellensége.

Akkor már nagyban Budapesten laktam, vidéken nagyon rég nem jártam, ahol az a hír járta, hogy a pestiek puhányak.

Hiába ütöttem olyat, mint a toronyóra, igaz, nem túl pontosat, de annál nagyobbat, mert ez semmin nem változtatott, hisz a parancsnok így is szívatott.

Az öreg katonák is azzal voltak elfoglalva, hogy miért is vagyok én egy toronyóra.

És mivel nem értették meg, csak a bal kezem-lengettem meg. Mert a jobbtól magam is félek. Hamar észbe kaptak, mikor egyet, kettőt véletlenül szájba kaptam, és kezem beszédét, hamar értették.

Kiderült azonnal, hogy nem puhány a pesti ember, és ha kell, ő se kertel.

A mintakatonát nem rólam mintázták, és, hogy akkor nem hittek nekem, azt elhibázták.

Leszereltem végre, és mindenkinek örült nagyon a lépe.

Bár a parancsnoknak sok dolga volt még velem, mert rólam három oldalt kellett írni, másról pedig felet.

Végül is leszerelhettem, és a párfogómmal randizni kezdhettem.

Ő volt az én hivatalos pártfogóm, és mert igen csinos, és a nagyon kedves volt, nehéz volt rendesen viselkedni, kicsi énem pedig, a gatyámba rejteni.

Ha az emlékem még nem kopott, akkor ő Káka névre hallgatott.

Persze előtte még munkába álltam, mert nagyon fáztam, és jó meleg volt az irodában.

Igaz, nem ott dolgoztam, hanem egy irodaházban, de bent az irodában dolgozott a főnök asszonya, kinek alig volt már pár foga, így ráharapni nem nagyon tudott volna.

Katonaidőm alatt jártam egy lánnyal Renkével, akit annyira szerettem, hogy fürösztöttem a frissen fejt tehén levével.

Minden egyes alkalommal szívem vérzett, mikor az állomáson engem nézett, Illetve nagyon remélem. ahogy szálltam fel a vonatra, őt parlagon ott hagyva, kitéve minden vigécnek, akik jobb esetben csak cipőt kefélnek.

Ő pedig, mint rendes katona barátnő, hűségesen várt rám, ami nem meglepő, és leveleket is sűrűn küldött hozzám, amiben mindig írta, hogy szeret, és vár rám.

Mikor leszereltem, nem voltam türelemmel, és én kis kotonszökevény nem tudtam mit tegyek, hogy vele, vagy a haverokkal legyek.

Hülye fejemmel a lemaradásomat be akartam pótolni. Elkezdtem piálni, haverozni.

Renke ezért ultimátumot adott, hogy vagy a pia, vagy ő, vagy a haverok.

Ráadásként, marha féltékeny voltam, de a haverokat és a piát tovább toltam. Ennek meg is lett az eredménye, és elhagyott a szemem fénye.

Szakított velem, és hosszú hónapokig nem találtam a helyem.

De sikerült talpra állnom, és hogy szakított velem, ma már nem bánom.

Akkor ezer sebből véreztem, és úgy éreztem, vége az életnek.

Egy kicsit, most visszaforgatom az idő kerekét, hogy meg értsd a könyv szomorú lényegét, és hogy ne folyjanak össze a napok, ahogy a sorokat olvasod.

***

Még tizenéves koromban, egy javasasszonnyal jósoltattam, aki valamikor arra felé látványosság volt, mert olyan csúnyán kiszúrt vele az élet, hogy annyi fogat adott neki, amivel nem ehetett mást, csak pépet.

Adtam neki száz pénzt, hogy mondja meg nekem mi vár rám az életben még. Abban az időben még elég sokat ért az a piros pénz, ezért gondoltam, hogy majd csupa jót mesél.

Szerinte minden benne van a tenyerünkben, ezért abból jósolt nekem.

Megfogta a kezemet, tenyerembe belenézett, egyet krákogott, majd beleköpött egy nagyot, ami nagyot csattant, mert volt benne egy tenyérnyi maszlag.

Bal kezének mutató ujjával szétkente az egészet, aztán gondolt egy merészet, tenyérpárnám megcirógatta, és egyenesen a szemembe mondta.

                – Jaj! Mondta olyan hangosan, ahogy csak tudta.

Így legalább mindenki minket nézett, és azt látta, hogy az asszony rám néz vörös képpel, miközben kezem a kezében, és magyaráz valamit serényen.

                – Mit látsz öreganyám?

                – For, tudod, hogy a kis indián mivel játszik a sínek között?

– Gondolom, a kis pöcsével mindenekelőtt.

– Nem, nem. Az életével. És úgy látom, hogy te is, mert ott leszel.

– Ja persze, majd játszok vele, és legózunk majd a talpfával.

– Ne legyél ilyen komolytalan, mert úgy lesz, ahogy a tenyeredből jósoltam.

A kezem a kezéből elvettem, és egy pézsébe töröltem.

Akkor nagyon jót mulattam ezen, mert nem hittem, hogy így elferdül az életem.

És különben sem hittem a szavaknak, mert olyat nem tettem, hogy bántsanak és így nekem ártsanak.

***

Visszatérve a ződ szemű szörnyeteghez, sokszor nem értették féltékenységemet.

Én magam se értettem, hisz benne volt a felém irányuló jelekben, hogy igencsak a női nemeknek.

De én akkor se tudtam másra gondolni, csak arra, hogy más talán többet tudna nekik adni.

A nullával egyenlő volt az önbizalmam, és ennek bizony sokszor jelét is adtam.

Ez a hiány, máig nagy hátrány, és mikor szerelmes lettem, a lányt emiatt elvesztettem.

Fotómodell szerettem volna lenni, bár önbizalmam nem volt semmi, pedig meg volt hozzá a kiállásom, kívánatos testem és tartásom.

Nem voltam sovány, de kövér sem, azt hiszem, vetekedtem egy izmosabb falevéllel.

Nem voltam izomagy, de egy szál belű se, olyan szálkáim voltak, mint egy kis sügérnek.

Magasságom a száznyolcvanat, igen csak verdeste, fürdés után viszont, visszaesetem százhetven centire.

Mondhatom, hogy olyan voltam, mint a kezdő keszeg, aki a horgász zsinórján majd beszarik, úgy remeg.

Ahhoz, hogy a fotómodell lehessek, fel kellett volna, hogy fedezzenek, és pénz se ártott volna, egy ütős kis portfólióra.

Nagy nehézségek árán szereztem pénzt, de a legtöbb stúdió, iskolát is kért.

Iskolám nem lévén, karrierem, már az elején véget ért.

Ezt az álmomat azért nem adom fel, mert elérem a célom, még ha most nem is hiszem el.

Abban az időben, még Krikével jártam, akivel akkor is voltam, mikor a diszkóból hazafelé megtapostak.

Forest vagyok, és hódítani fogok?

Az egér is mindig más lukat keres, ezért hódítani nekem is kellett.

A haveromnál találkoztam egy szőke lánnyal, és mivel nagyon tetszett, nem teketóriáztam.

Tetszettem én is neki, csak volt még barátnőm, ez volt a bibi.

Nem szeretem, amikor valaki hisztizik, és nem viseli, mikor mellékvágányra terelik.

Csúnya voltam, Krikével nehezen, de szakítottam, és ez után jártam a saját utam.

Ő viszont sikeres üzletasszony lett, és ma már Porsét vezetget. Azóta született neki egy szép kislánya, tehát kiderült, hogy mégis van élet utánam.

Az eltelt idő viszont beigazolta, hogy szakítanom, nagyon nem kellett volna.

Az „új” lánnyal Ekácskával jól megvoltunk, sokat bohóckodtunk, néha vitáztunk, aztán szakítottunk, és megint jóban voltunk.

Olyan, szerelmes volt a kapcsolatunk, hiszen szerelmesek voltunk. 

VÉG-JÁTÉK 

1995 nyarán, még a diszkókban, mondhatni, hogy állandó vendég voltam.

A másik nemmel jól kijöttem, bár sokszor ez lett a vesztem.

Igaz, ők se hagytak hidegen engem, lehetett az ismerős, vagy bárki idegen.

Mondhatnám úgy is, hogy a lányok pisiltek utánam, de nem mondom, mert ez nem így volt.

Azt a hír járta, hogy olyan pasi vagyok, aki alá csak úgy fekszenek a lányok, és mikor már meg volt neki, rögtön el is küldi. A lány pedig meglepődött, mint faltörő kos, a fotocellás ajtó előtt.

Nos, ez nem igaz egyáltalán, mert sose voltam egy donhuán.

Azt sajnos kevesen akarják tudni, hogy nem szeretem mindenkibe bele dugni, és hogy inkább szerelmes típus vagyok, és olyankor sokat adok.

Viszont azok a lányok, akik megjátsszák a nagyot, szűzkurvaként viselkednek, közben mindenkivel hemperegnek, nem számíthatnak egyébre, minthogy szarnak nagyot a fejükre.

Egy-két ilyen kapcsolatba én is beleléptem, ezért kelthették a jó hírem.

Azt mondják, hogy csak egyszer lehet igazán szerelmes az ember.

Na, én erre azt mondom, hogy a fészkes fenéket.

Mindenkiben más és más az, ami neked napról napra többet ad. Mindig azt érzed a legnagyobb szerelemnek, amiben éled az életedet.

Arról senki nem tehet, hogy egy személyben minden nem lehet.

Aki azt állítja, hogy benne megvan minden, ami egy pasinak kellhet, az olyan setét lehet, hogy az első legójából disznóólat építhetett.

Szerintem ez lehet az oka, hogy némely lány csapódik ide és oda.

Krikét hülye fejemmel lapátra tettem, mert Ekácska mellett döntöttem, és a legtöbb időmet természetesen vele töltöttem.

Igaz, volt, párszor, mikor hozzá indultam, a haveroknál leragadtam, ezért eljött értem, és kezével az arcomon simaságát megnézte, csak nem mérte fel rendesen a távolságot, így erőteljesen pofán vágott. De hát, arról nem tehettem, hogy néha késik a férfiember.

Állandóan féltékenykedtem, és végül is, ez lett az én vesztem. És persze a pia, ami miatt az ember olyan bután néz néha, mint lufi árus a nyílzáporban.

1995, június egyik estéjét írhattuk, mikor arra készültünk, hogy diszkóba induljunk.

Nem egy helyen laktunk, így ezért nála találkoztunk.

Igaz, nem volt sok kedvem diszkóba menni, pláne nem egy „idegen” helyen lenni, de mivel ő dolgozni akart ott, szívem nem nagyon választhatott.

Így hát elmentem vele egy olyan idegen helyre, ahol szinte senkit nem ismertem.

Akkor még ő volt számomra a minden, így mondhatjuk azt, hogy szívesen mentem.

Igaz, később olyan zavarban voltam, mint Ádám bátyánk anyák napján, de ennyire előre ne menjek, mert majdnem kihagytam a lényeget.

Mivel, egyáltalán nem volt kedvem menni, így már szokásommá vált, a lehető legrosszabbat tenni.

Egyáltalán nem fukarkodtam, ezért vettem egy liter martinit és egy kétdekás diólikőrt egy éjjel-nappali boltban.

Amíg vártam a buszra, leültem egy padra, átnéztem a túloldalra, és szemem ráfókuszált egy velem szemben ülő szerelmes párra. Kezdetben úgy kerülgették egymást, mint ateista macska, a templom egerét, aki a szentek vizét issza.

Egy pillanat alatt azonban egymásra találtak, a lány a fiú ölébe ült, és csókolóztak.

A fiú keze felfedező útra indult a lány felsőtestén, talán meg is találta neki a két mellét.

Én közben pedig arra gondoltam, hogy a lányon még biztos akad, egy két felfedezetlen domborulat. Tovább nem láthattam, mert a busz már ott állt a megállóban.

Felszálltam a buszra, és míg leértem a lányhoz, a martinit olyan sűrűn emeltem a számhoz, hogy míg odaértem, megittam az egészet.

Az út hosszú volt és tartalmas, ezért hamar kifogyott az üveg tartalma.

Na jó, nem egyedül ittam ki mindet, mert akkor mindenkinek visszabeszéltem volna, mint nyugdíjas a tévének, hanem a buszon találtam egy ivócimborát, aki szintén elraktározott magának egy kis itókát.

Őt aznap rúgták ki a munkahelyéről, mert több cuccot is beújított a telephelyről, ahol portásként lopta a napot, de nem csak azt, és így a főnöke neki szabad utat adott.

Ezért úgy el volt anyátlanodva, mint a féllábú ólomkatona.

Ráadásul a felesége elveri, mint zsugás a családi pótlékot, mert ott vannak a gyerekek, akiknek igazán nem adhat moslékot.

Tehát gyűltek az üres üvegek, mert a srácnak is kiszáradt a torka rendesen.

Én, az ifjú alkesztanoncka, az italt úgy toltam arcomba, mintha kényszerítették volna, hogy igyak, mert ha nem, elmetszik a nyakamat.

A kétdekáshoz nem nyúltam hozzá, hanem a buszról leszállván, egy olyan helyre rejtettem el, ahol csak én lelhettem meg.

Utána pedig, mint aki mindent rendesen elintézett, a barátnőmhöz fel is mentem.

Három perc volt az út talán, és míg odaértem, támasztottam a ház falát, mert úgy mentem, mint a részeg giliszta, akin áthajtott a masiniszta.

Megérkeztem végre, fel hozzá az emeletre. Ő már majdnem kész volt, de még tett az arcára egy kevés port.

Olyan szépre ki volt sminkelve, hogy majdnem rá se ismertem.

Ritkán sminkelte magát, talán ezért ismertem meg alig az arcát, de amikor megtette, szépségkirálynő vált belőle.

Fiatal volt, és szép, megdobogtatta a pasik szívét. Plasztika nem volt rajta semmi, mert még azzal se lehetett volna szebbé tenni. Tehát olyan szép volt a lányka, mint aki minden pasinak az álma.

Egyszerűen öltözött fel. Egy, nyári fekete cipőt, egy blúzt és egy farmert vett fel.

Rajtam egy barna bőr bocsúz cipő, egy kantáros farmer, és egy ujjatlan póló lehetett, amit egy inggel fedtem el.

Ekácska, már alig várta, hogy oda érjünk a diszkóba, mert be szeretett volna állni a pult mögé, hogy a kiszolgálást megtanulja.

A hely, nem nagyon nyerte el a tetszésem, illetve csak a pultos része nem.

A személyzetről ne is beszéljünk, mert csak fiúk voltak, és lány egy se volt a sorban.

Olyan, hogy női öltöző, még hírből se ismertek, így a pasik mindenkor, mindenhova bementek.

A barátnőmnek is a raktárban kellett öltöznie, és az ott ki, be, járó pasikkal szemeznie.

Rögtön vérszemet kaptam, és a ződ szemű szörny, elkapott nyomban.

Nem hagyhattam szó nélkül, és odaszóltam a lánynak végül.

                – Ugye nem képzeled, hogy ott fogod mezteleníteni tested, ahol a pasik, ha megláthatják, két formás melled, rögtön neked esnek!?

                – Dehogynem, nincs más hely! És különben se legyél már féltékeny!

Nagyon szerettem Ekácskát, és tudtam, hogy a vitában ő nem hátrál, de hát nem tudtam az ellen tenni, ha a ződ szörnyeteg a fészkét belém akarta tenni.

Volt pár ismerősöm abban a diszkóban, akikkel kiskorunkban együtt játszottunk a porban, de azt nem mondhatnám, hogy kialakult volna köztünk szoros barátság. Gyorsba mondtam a lánynak.

                – Ekácska, kimegyek picit levegőre, mert, ha látom, hogy mit csinálsz, még a fülem is kettéáll.

                – Jó, csak oda figyelj magadra, és ne legyél annyira megzavarodva, mint vasorrú bába a mágneses viharba.

                – Te meg ne nagyon pasizz, mert, ha meglátom, a szél fogja összekuszálni a lábaid.

A gúny pedig, úgy csücsült ott a hangomban, mint a szürkeegér a setét vagonban.

Fogyóban volt már a pénzem, így a friss levegőre érve, magammal hívtam egy havert, akit a pia már majdnem teljesen levert, és indultunk keresni a helyet, ami egy kétdekást rejtett.

Megkínáltam őt is a mámorító italból, de mivel neki már túl sok volt a jóból, nem találta meg a saját száját, mert már felhizlalta máját.

Így nekem kellett húznom egy jó nagyot, és az ital már el is fogyott.

Nem nagyon bírom az italt, és gyomrom se egy feneketlen katlan, ezért úgy fejbe vágott, mint a rotációs kapa vakondot.

Mikor visszaértünk, Ekácska sürgött forgott, a pult mögött.
Megemelte a pult forgalmát rendesen, mert a vendégek szállingóztak hozzá, mint a verebek.

Ez eléggé érthető, hisz egy pasi helyett ott volt ő, a gyönyörű nő.

És akkor odaszólt nekem, de szerencsére a sötétben nem látta, hogy keresztbe áll a szemem.

                – Forest szívem. Kérlek téged, otthonról a kis forrónacimat hozd el nekem. Tudod, azt a rövid feketét, hátha jön még több vendég, na meg nagyon melegem van ebben a farmerban. Itt vannak a kulcsok, hozd, kérlek, mert meggyúlok.

                 – Az a kis fekete!? Á, az kizárt, azt nem lehet. Abban akarsz itt flangászni? Minden pasi meg akar majd mászni!

                – Jaj! Dehogy, ne legyél már féltékeny! Hozd már, mi vagy te öregember?!

                – Én akartam itt dolgozni!? Kértem, hogy ne gyere ide melózni, mert minden pasi a hegy helyett, téged akar majd megmászni!

                – Ne kezd már megint, mert Ekácska mindjárt megint. Ha szeretsz, elhozod nekem kedvesem. Beletörődötten ránéztem, bekussoltam, és elindultam.

                – Hozom-hozom.

Felmentem a lakásba, és hamar rátaláltam a nadrágra, mert pontosan elmondta, hogy hol hagyta vasalva. Visszafelé, még bevertem egy felest, amitől jobban éreztem magam rögvest.

Egy emeletnyi lépcsőn felmentem, mert a diszkó az emeleten volt elrejtve, odaadtam a neki nacit.

Ő ment, hogy átvegye, mert nagyon melege lett, és legalább így egy kicsit lazít. Ugyanis volt vendég rendesen, és ezért lehetett melege.

Igen ám, de mivel nem volt öltöző, így a raktárban öltözött, és ott a fiúk ki-be járkáltak, ahol megláthatták kellemes ölét lánykámnak.

Ez nem tetszett nekem, és ugye már vedeltem. Nem éppen teát öntöttem le a torkomon, tehát józannak egyáltalán nem voltam mondható.

Szó, szót követett, és kapcsolatunknak abban a percben befellegzett.

Egyébként én már akkor sejtettem, hogy lehet szakításnak nézünk elébe, mikor Ekácska mondta, hogy dolgozni szeretne a diszkóban.

Azon a helyen nem éreztem magam jól, hiába volt egy-két haver ott.

Jobban éreztem magam hazai környezetben, főleg akkor, mikor bulizni mentem.

Elég hevessé fajult köztünk a vita, amiben nekem nem adott igazat, mert ha velem van elfoglalva, nem állhatott volna ott a pultba.

Így, kapd el gyorsan, fuss el véle, szakítás lett a kis románcunk vége.

Hirtelen felindulásomban, hülye fejemmel még többet ittam, pár felesre magam még meghívattam.

A diszkó az emeleten volt, de ezt említettem korábban, és én felültem az előtte levő korlátra.

Nagyon kétségbe is estem, mert a szerelmet elvesztettem.

Azt kiabáltam, hogy magammal menten végzek, de szerencsére nem vitt rá a lélek.

 A korláton himbálózni kezdtem, nem akartam leugrani, csak erősen rá akartam ijeszteni.

Egyszer nagyon meglóbáltam magam, és egy csodaszép hátast dobtam.

A mellettem álló kidobó ember, már köpni-nyelni nem mert, mert hiába akart elkapni, nem tudott megfogni, csak a rajtam levő kis inget, de az már nem segített.

A gravitáció megtette a magáét, és már nem voltam fent az emeleten, igaz, egy kis segítséggel.

Mindenki azt hitte, hogy most kész, kiloccsan a fejemből az összes ész, szétloccsant a fejem, és befejeztem földi életem, de nem.

Időm se volt gondolkodni, nemhogy káromkodni, de annyi eszem azért volt, hogy a fejem nem hagytam, hogy koppanjon.

Nem telt bele fél perc se, és máris felmentem az emeletre.

Elköszöntem a haveroktól, könnyes szemekkel búcsút vettem a „volt” asszonytól, és elmentem. Hogy miért, azt ne kérdezd, mert magam se értem. 

EMLÉKEIM és ELMONDÁSOK 

Hová indultam, még magam se tudtam, de biztos nagyon elfáradtam.

Talán egy másik diszkóba akartam menni, mert már végre jól akartam magam érezni?

Vagy haza akartam menni, mert már kezdett a tököm tele lenni? Nos, ez máig derült ki.

Mindenesetre egy buszmegállóban kötöttem ki, ahol egy picit leültem pihenni.

Hogy, hogy jutottam el odáig, az mindenki számára rejtély maradt, mert már voltam egy józan munkadarab.

Csoda, hogy még tudtam menni, de, hát a sors ellen nincs mit tenni, és a keresztünket nekünk kell cipelni.

Leültem hát a buszmegállóban lévő kis padra, és néztem magam elé, mint egy balfasz.

Ott ülhettem talán tíz percet se, mikor láttam, hogy jön két ember, kiket talán ismerhettem.

Igazából, csak az egyiket ismertem fel, de jöttek, az biztos, jöttek nagy léptekkel.

Mikor odaértek beszélgetni kezdtünk, és, hogy nagyon részeg vagyok, ez nekik rögtön feltűnt.

Barátságosan beszélgettünk kezdetben, aztán valami elszaladt a fejekben.

…Utána, szó, szót követett, tüzet kértek tőlem, én erre emlékszem.

Úgy be voltam állva, mint egy hajléktalan több hetes gatyája.

Azt se tudtam, merre van az egyenes, és úgy néztem, mint mikor a ló nyalja a meztelen szememet. Olyan egyedül éreztem magam, ami nem csoda, mert egyedül voltam.

Senki nem tartott fegyvert a fejemnek, hogy, mint egy kefekötő úgy vedeljek, de azért lehetett volna annyi vér a pucájában valamelyik embernek, hogy elkísérjen, mert mint a részeg kígyó úgy mentem.

Szóval szó után jött a szó, amiből nem sült ki semmi jó, és úgy szétkaptak, mint Foxi a papucsát a maminak.

Valamilyen úton-módon sikeresen a sínekre kerültem.

Ott eshettem el? De ha már egyszer a sínen átmentem, miért indultam visszafele?

Vagy ott tettek le?

Ha igen, akkor milyen ember az ilyen?

DIAGNOSIS: Polytraumatisatio (8280), Contusio cerebri (8510), Amputatio traumatica manus d. et cruris s. et cruris d. (8970), Fract. cranii aperta cum impressionem reg. pariet. I.s. (8030), Coma cerebrale (7800)

ANAMNESIS:  Vonat baleset kapcsán fenti sérüléseket szenvedte el, primaer traumatológiai ellátását követően vettük fel osztályunkra.

STATUS: Kp fejlett ffi. Orotrachealisan intubált, lélegeztetett állapiot. Bőre, láth. nyh. kp vértelt, sclera fehér, conj reactiomentes, garat békés, nyelv norm. Bal parietális regioban 9 cm zúzott seb, és impressios fractura mütétileg ellátva, drainen kevés véres foly. ürül.
Jobb kéz csuklóból, jobb lábszár distalis harmadból, bal lábszár felső harmad amputálva, fedőkötés. Eszméletlen, fájdalomingere mind a négy végtaggal egyformán védekezik. Conjugált divergentia, corneareflex, pillareflex nem váltható ki. Kp élénk s.refl, oldalaltérés nélk.

 

EPICRISIS: A beteg vonat gázolás kapcsán elszenvedett polytarumatisatio, többszörös végtagcsonkolás és impressios koponyatörés, contusio cerebi miatti primaer traumatológiai ellátást követően vettük fel osztályunkra. Felvételkor coma III állapotban lévő betegnél azonnal gépi lélegeztetés mellett complex cerebroprotectiv, bronchodilatator, expectrorans, keringés-supportiv, stress ulcus preventiv therapiát kezdtünk. Hypovolaemiáját korrigáltuk, anaemiája miatt választottvérrel transfundáltuk.
Cardiorespiratoricus állapota stabilizálódott, tudata lassú és fluctuáló jellegű javulást mutatott. Sorozatos controll CT vizsgálatok remissiot mutattak. Antibiosisát tenyésztés alapján irányítottuk, e mellett láztalanná vált.
Tartós intratrachealis intubatio igénye miatt 95.08.25.-én tracheostomát, valamint enterális táplálása céljából jejunostomát készitettettünk.
Jelenleg tudata hozzáférhető, contactusba vonható. Jejunostomás táplálását megkeztük, passage rendezett. Spontán légzése kielégítő, váladékait expectorálja, tracheostomán keresztül időnkénti leszívás szükséges. Mobilizációját megkezdtük, kiültettük. Jelenleg cardiorespiratoricusan kompenzált, további intensiv therapiás ellátást nem igényel.

Prof. Dr. …                                       Dr. …                         Dr. …
tanszékvezető egyetemi tanár    osztályorvos orvos   

Csak hallomásból tudom, hogy a masiniszta semmiről nem tudott, mert csak a másik állomáson tudta meg, hogy valakin keresztül ment.

Családomat felkeltették a rend őrei reggel öt-hatfelé, és közölték, hogy nekem becsengettek, mert vonat balesetet szenvedtem. Elgázolt egy vonat, így elvesztettem kezemet, lábaimat.

Pontosabban, amikor a rendőrök csengettek, anyci nem hitte, hogy, engem keresnek, de ennek hamar kiderült az ellenkezője.

Hajnali kettő tájban mehetett Laka haza, és a kivilágított főút mellett levő ösvényen vezetett az útja.

Ő talált meg, (…?…) intett egy arra járó taxisofőrnek, ez a hír keringte aki hívta a mentőket.

Nem élvezhettem sokáig a mentősök társaságát, mert az ügyeletes kórházat hamar megtalálták.

A baleset helyszíne és a kórház között vagy huszonöt kilométer lehetett, de a mentő olyan sebesen ment, hogy nyolc percbe se telt, és már ott voltam, a műtőben bent.

Mondhatom, hogy rajtam az orvosok túlóráztak, mert sok volt a sérülés, amit összevarrtak.

Másfél hónapig tehetetlenül feküdtem, míg nagy sokára magamhoz tértem.

Igazából a másfél hónap kóma, csak két hét lett volna, de ahogy szemem-kinyitottam, ránéztem a jobb kezemre és azt láttam, hogy szemeim semmit nem látnak.

Egész pontosan a kézfejemet nem láttam, így a sokktól visszaájultam a barátságos kómába.

Ennek fejében le is kellett kötözni fáslival, megmaradt testrészeim, mert úgy csapkodtam az ágyhoz azokat, hogy felszakadtak a friss műtéti hegeim.

Amíg kómában feküdtem, nem láttam fényt, nem volt ott rét. Nem láttam magam kívülről, ahogy magam nézem felülről, viszont volt egy álmom, ahol egy személyben én voltam az orvos és a látnok, kétdombnyi beteggel, eldugult rengeteg katéterrel.

Bevetettem minden orvosi képességem, látnoki tehetségem, és elindultam, hogy segítsek a betegeken.

Egész addig nem tudtam megoldani a problémát, amíg a katéterem ki nem tisztították.

Amíg kómában feküdtem, bent az intenzíven, szűk családom tagjai nem tudtak mást csinálni, mint idegességükben fel s alá járkálni, felváltva virrasztani, ami borzasztó szörnyű lehetett nekik.

Be nem mehettek, és sajnos a teremből, zsákostól jöttek ki a betegek.

Az osztályra nem szabad bemenni, ezért minden esetben meg kellett kérdezni, hogy én távoztam e el abban a zsákban, amit a teremből kitolni láttak.

Amikor magamhoz tértem, tudtam, hogy egy vonat rajtam átment, de hogy, hogy kerültem a sínekre, az örök rejtély lett.

Beszélni még nem tudtam, csak pislogással kommunikáltam.

Nem tudtam, hogy hány éves vagyok, de még azt se, hogy valójában ki is vagyok.

Ez lett volna csak a kisebbik gondom, de azt se tudtam, hogy ki a családom. Nem ismertem meg szüleimet, a testvéreimet, se a páromat, aki a baleset után, mellettem maradt, igaz csak addig, amíg nem talált egy jobb partit.

Mozogni nem tudtam, mert annyi ideig feküdtem egy helyben kitéve mindennek, hogy az izmaim teljesen elernyedtek.

Le is voltak tapadva, és olybá tűnt, hogy lebénultam.

Amikor már magamtól vettem a levegőt, levettek arról a gépről, ami pumpálta belém az erőt, és átszállítottak egy Rehabilitációs Intézetbe, ahol nagy nehezen, de talpra állítottak végre.

Ott napjaim nagyon sokáig azzal teltek, hogy ami mozgott, attól mindentől féltem.

Erről még nem beszéltem idáig senkinek sem, de attól féltem, hogy jönnek, és végeznek velem.

Hogy miért épp ez volt a félelmem, azt nem tudhatom én sem, de többek szerint abban a testhelyzetben, ahogy megleltek engem, nem fekszik le egy mata részeg se, csak ha gumiból van a teste.

Ráadásul nem úgy fekszik a sínekre, hogy nyomorékká tegye magát egy életre…

Szemtanúk pedig nem voltak, akik a gázolást látták volna.

Éjszaka a szobatársaim nem aludhattak tőlem, mert úgy kiabáltam a kórteremben, mint a fába szorult féreg.

Biztos elkívántak melegebb helyre, de hát arról nem tehettem, hogy nagyon féltem.

Nem csak spontán beszéltem álmomban, hanem szabályosan kiabáltam, mint akinek a töke van a bajban.

Ezzel mindenkit belekergettem az őrületbe, az éjszakás nővérkét is beleértve.

Nagyon lassan jött vissza a mozgásom, pedig mindent megtettem, hogy helyreálljon.

Sajnos a bal oldalam a mai napig nem száz százalékos, és abba is beletörődtem, hogy nem leszek már soha baseball játékos.

Mondhatnák azt is rólam az emberek, hogy a lajhár hozzám képest kapkodó idegbeteg, mert még akkor is szédültem, mikor kalodába ültem.

Amikor kerekesszékbe ültettek, akkor is oda közöztek, mert, ha nem rögzítenek, akkor a földdel egyenlő leszek.

Saka az ápoló fiú mindig megmentett engem, és fáslival rögzítette egész felső testem.

Előferdült az is egyszer, hogy mikor kitettek a wc-re, nem bírtam a véremmel, és összetörtem a csempéket, mert már olyan régen ott ültem, hogy megfejeltem az anya földet.

De még aznap kivittek a levegőre, hogy levegőzzek, és sikeresen kint felejtettek.

Kivittek kora délelőtt, bevittek este, vacsi előtt. Jó volt kicsit levegőzni, és bár akkor még nem tudtam cigizni, mégis kezdtem füstölni, mert már igen csak kezdett tél lenni.

Egyébként Saka volt az, az egyén, aki arról is gondoskodott, hogy a kórházban nehogy szomorú legyél, mert ő egy olyan vicces jellem, hogy mindig jókedvet teremtett.

A bordám annyira kilátszott, hogy egy Etióp hozzám képest kövér elefánt volt. Viszont mikor Saka ott volt mellettem, jóízűen ettem, mert ez a srác nevettetett, és ezért nagyon megszerettem.

Összeszedtem minden erőmet, és abba, hogy régi énemnek vége lett, az élet maga alá temetett, nem törődtem bele, mert ez így tovább nem mehetett. Nem hagyhattam el magam, hisz én egy hiú fiú voltam.

Addig hajtottam magam, persze ehhez segítségeim is voltak, míg azt nem mondták rám, hogy orvosi csoda, mert abból a mélyből, ahonnan kijöttem, nem jöttek ki sokan.

Fel kellett épülnöm, mert még életemben nem ültem repülőn.

Azt se hagyhattam, hogy rokonaim szenvedni lássanak, mert ők sokat szenvedtek már, igaz, mindig más miatt.

Ez az állapot pedig teljesen ellehetetlenített, ezért ezen, sürgősen változtatnom kellett.

Akkor az orvosok, egy fillért se tettek volna arra, hogy életben maradok, mert annyi vért vesztettem, hogy jó pár kilóval könnyebb lettem.

Öröm az ürömben, hogy az alkohol mennyiségétől úgy besűrűsödött a vérem, hogy ezt az esetet mégis túléltem.

Térd alatt mindkét lábam amputálni kellett, és még a jobb kézfejemet.

A koponyám egy része is szilánkosra tört, és itt le is zárnám a kört, mert ha tovább mondom, akkor csak sírnátok folyton.

Félő volt azonban az is, hogy ha életben maradok, lábra állni majd nem tudok, de ha mégis megteszem, akkor olyan leszek, mint a nem százas emberek.

Az orvostudomány sem tudhat mindent…

Ha nem is rohamosan tért vissza belém az erő, ami egyébként máskor ritkán jön elő, de nem hagytam magam, így látványosan javultam.

Igaz, a gyógytornászomnak, Ritának is sokat köszönhetek, mert, ha nem lett volna mellettem, most szerény személyem se itt lenne.

Életre való ember voltam, és bár narkót soha nem toltam, egy hónap alatt olyan sovány lettem, hogy lebegtem volna egy gyenge szélben, a csontjaim pedig úgy zörögtek, hogy komoly érv lehettem volna az abortusz mellett.

Nem mondhatnám, hogy ez előnyömre vált, de így legalább senkiben nem tettem kárt.

Mondhatjuk azt is, hogy, szerencsés fickóvá váltam, mert bár több éve nem mostam, mégse büdös a lábam.

Az életösztön, a rokonok, valamint az orvosok, ez nekem annyi erőt adott, hogy ma még mindig itt vagyok.

Igaz, olyan voltam, mint egy kisgyerek, és mindent újra kellett tanulnom, mint egy gyereknek.

A járásom kissé nehézkes, de hát Istenem, én vagyok a LEGOmen.

Élek, mert Élnem kell, és sose adom fel…

Kelj..fel..és..járj!
A kórházban töltött idő alatt, nagyon sokszor voltam magam alatt. A mosolyom se volt mindig őszinte, mert én voltam az az ember, kinek nadrágját a vonat szabta rövidre.

Nem tudtam másra gondolni a gyötrelmes hónapok alatt, csak arra, hogy mikor pótolják az elveszett végtagokat.

Azt gondoltam, ha meglesznek végre, kimehetek egyedül a levegőre.

Arról ábrándoztam mikor még az ágyat nyomtam, hogy kapok olyan szuper lábakat, amikkel átszelem az előttem levő akadályokat.

Majd én leszek az első olyan amputált, aki mikor a lábait megkapta, rögtön lábra áll.

…Hát persze, mert ez olyan egyszerűen megy!…

Arról nem is álmodhattam, hogy majd valaha lesz megint lábam.

Az igazság az, hogy úgy hiányoztak a műlábak, mint a futócipő a gilisztának.

Persze mindig mondogattam magamnak, hogy majd én, én megmutatom azoknak, akik nem hisznek benne, hogy egy ember, így is lehet ember! Ez így jól hangzik. Nem?

És mégis, a csonkjaimra felkerült a protézis. Igaz nem egy szuper láb, csak olyan, amit a TB áll, és így meg mutathatom  talán, hogy aki keres, az talál.

Nagyképűen hangozhat, de mégis megmutattam azoknak, akik nem hiszik el, hogy egy tragédia még nem ok arra, hogy az életét bárki is feladja.

Hét évet vett el az életemből az, hogy járni tanuljak, de sikeresen talpra álltam. Mert…

                – Mukodj!!!

Szólalt meg a belső hang.

Az orvosok se látnak bele a belső énbe, és lehet a tudománynak bármilyen szuper gépe, mert ha valaki nem mond nemet az életre, a műszerek se tehetnek ellene.

Történt már épp elég csoda a világegyetemben, miért pont én lennék a csodák kivétele, hiszen már fiatalon csodafigurának tartottak, mert annyi eszem volt, mint egy döglött hintalónak.

Nagyon sebezhető lettem, ezért megtanított arra az életem, hogy az emberek inkább higgyenek hülye gyereknek, minthogy meg sebezzenek.

Igazi valómat sose fedem fel, bár ezt nem mindig érem el. Inkább bolondnak mutatom magamat, mert így nem találják a sebezhető pontomat.

Bolond vagyok, azt mondják, így inkább rám hagyják, és nem foglalkoznak velem. Hisz a pofont ingyen sose kérem, inkább megküzdök érte.

Végre lábra álltam, de sajnos a szám még mindig gyorsabb, mint a lábam.

A szamárlétrán végig kellett menni, míg újra meg tanultam járni. Járókerettel kezdtem, háromlábúbottal is mentem, könyökmankó lett belőle, és már bot nélkül jártam a végére.

A kórházban összejártunk páran bandázni, bár pár látogató ezt nem akarta látni.

Megütköztek azon, hogy mi mások vagyunk, mert nincs meg kezünk, nincs meg lábunk. Lehet, hogy a bandázás nem épp a legjobb szó, mert hármunknak, jó, ha két lába és két keze volt.

Arra persze nem gondolt az a pár látogató, hogy nem azért vagyunk így, mert nekünk így nagyon jó.

Isten útját nem lehet kifürkészni, a sors ellen pedig nem lehet tenni, és ha valami le van írva abban a könyvben, akkor úgy kell, hogy történjen.

Egyszer fent, egyszer lent. Most megütköznek ezen, de arra nem gondolnak, hogy balesete bárkinek lehet.

Ekkor, még Ekácskával voltam, akivel a balesetem előtt is jártam.

Ő hűségesen járt be hozzám, legalább is én így gondolnám.

Egy alkalommal, mikor még annyira nem mozogtam, védekezés kép a kezét úgy megharaptam, hogy Sakának kellett kezelésbe venni, szakszerűen bekötözni.

Erről nem tehettem, mert az életemet féltettem, és mikor egy kéz hirtelen felém indult. „Ugrottam” és úgy védekeztem, ahogy tudtam.

Annyira kevésnek éreztem magam, mint amilyen vastag voltam.

Vajon miért akartam védekezni, mikor egy kéz kezdett felém indulni?

Erre csak az tudna felelni, aki a helyemben tudna lenni.

Valamivel több, mint félév után megelégelték, hogy bent vagyok a kórházban, és mivel már igencsak lábadoztam, úgy döntöttek a fejesek, hogy most már végre haza engednek.

Világ életemben hirtelen haragú voltam, és sajnos a tetteimet rendszerint meg is bántam.

Akkor se volt ez másképp, mikor hazaengedtek, mert nem tudtam parancsolni a természetemnek.

Nálam, a ződ szemű szörny volt az úr a házban, mert önbizalmam, egyenlő volt a nullával.

Szakítottam Ekácskával, utána visszakönyörögtem magam, mert nagyon megbántam.

Ezt eljátszottam párszor, mert úgy éreztem, hogy van köztünk, egy ágyba járó vándor.

Egy alkalommal, mikor telefonon beszéltünk, valamin vitázni kezdtünk, és dühösen, mint akinek elgurult a gyógyszere, lecsaptam a telefont, miután szakítottam vele.

Másnapra írtam neki egy verset, ami egyáltalán nem hatotta meg.

Ezután már lehazudhattam volna, akár a csillagos eget is, de ő nem akart már engem így.

Ha arra gondolok, hogy anno a diszkóban ő már szakított, és csak azért maradt mellettem, hogy mártírként tetszelegjen, akkor jól tettem, hogy útnak eresztettem.

Ez akkora törést okozott bennem, hogy hinni azóta se tudok embereknek, pláne, ha azok tagjai a női nemnek.

Nem, nem ezt a verset írtam neki…

HIT és BIZALOM…

A legnehezebb talán magadban hinni,
Mert minden csatát ott bent kell vívni.
Merj álmodni szépet, de jó nagyot,
S talán boldogabban várod a holnapot.

Merj kívánni, egy szebb jövőt,
Egy minden rosszat betörőt.
Higgy, bízz, és reménykedj,
Mert a boldogság forrása Téged éltet.

Ne feledd, a csoda Te magad vagy,
Ha magadnak jó vagy, más is jónak lát majd.
Bízni kell az életben, mert az nagy kincs,
Olyan, amihez fogható a földön több nincs.

Hit, bizalom, álmok, és remények,
Amit akarsz, tudd!, tudd, hogy eléred.
Van e annál fontosabb dolog,
Hogy bízol, s tudod, hogy a szíved, más szívében is dobog.

Még a kórházban ismertem meg egy korosodó kishölgyet, aki elmesélt egy történetet.

A történet Sákával esett meg, aki nehezen esett teherbe, ezért nagyon féltette a gyermeket.

A gyermek akkor lehetett kétéves, és az óta se fogant több gyerek a méhében.

Sákának volt egy alkoholista férje, aki a szeszt mindennél többre becsülte.

Sáka még nem dolgozott, mert egész nap a gyermekkel foglalkozott.

Egy reggel elvégezte otthon a napi teendőit, elrendezte a gyermeket és neki látott, hogy elkészítse az ebédet.

Közben egész végig rettegett, mert tudta, hogy a férje, mikor hazamegy, megint hulla részeg lesz.

Megfőzte az ebédet, játszott picit a gyerekkel, majd lefektette aludni a gyermeket, és várta az urát haza, miközben rettegett.

Míg nem érkezett meg, tüzetesen megvizsgált a lakásban mindent, hogy a férje ne kössön bele semmibe se.

Az ételt is melegen tartotta, míg meg nem érkezett a hites ura.

Egyszer csak, artikulálatlan ordítozásra figyelt fel, ezért az ablakon kinézett.

Látja, hogy a férje üvöltözik, négykézláb a földön mászik, haza úgy igyekszik.

Sáka bement a szobába, a gyerek ajtaját bezárta, hogy ne hallja az apja hangját, ahogy válogatott szitkokat szór rá.

Még leülni sem mert, ezért állva várta az embert.

Az ajtó nagy reccsenéssel megadta magát, és látta rajta beesni hőn szeretett urát.

Berúgta az ajtót és a lendülettől ismét négykézlábra esett, az eséstől pedig rókázott egyet. Nehezen feltápászkodott, az asztalhoz „ült”, és látszott rajta, hogy agya diónyira szűkült.

Sáka ettől nagyon megijedt, és a pánikroham rátört hirtelen.

Erőt kellett magán vennie, mert, ha kell, akkor nem tud védekezni se.

Ezer méh kezdett röpködni a fejében, mitől a látása is zavaros lett, fülei bedugultak és alig hallotta a hangokat.

A légzése zihálttá vált, levegőt venni alig tudott, ezért a gyógyszerei után kapott.

Hallotta és látta, hogy férje sápítozik, mint egy féreg, de ezt lereagálni nem volt képes, mert pár másodpercig se kép, se hang, és kikapcsolta magát az agy.

Mikor végre feleszmélt, az tárult szeme elé, hogy férje bambán ül az asztalnál, és valamit eszeveszetten magyaráz.

Intett neki az alkoholista férje, hogy vigye az ételt, mert ő már nagyon éhes.

***Sáka, elé tette a levest, és rögtön hátrébb lépett, mert félt az embertől, mint a tűztől, mert mikor piázik, egyből begőzöl.

Hogy félelme nem alaptalan, az hamar kiderült, mert az étel gyorsan terítékre került.

A levest túl forrónak találta, és a tányér tartalmát, majdnem Sáka fejéhez vágta.

Ő csak azt vette észre, hogy a zöldségek egy része, ami az ételbe lett téve, a tányérból kikúszott, és a tányérral együtt a feje felé úszott.

Szerencsére, még el tudta kapni a fejét, így a konyha falával találkozott az egész.

            – Egész nap nem volt időd lehűteni a levest, te szennyes?!

Felugrott az asztaltól, amit sikeresen fel is borított, és elkezdte járni táncát, aminek minden mozdítható látta kárát.

Egy kis idő múlva lenyugodott, és mivel elfáradt aludni húzott.

A konyha úgy nézett ki, mint egy csatatér, ahol sokan küzdöttek egy tál ételért.

Talán két szék, ha ép maradt, de csak azért, mert be voltak építve a falba.

A hűtőszekrény ajtaja is megadta magát, és nagyon félrehúzta a száját. A padló az úgy nézett ki, mintha egy hadsereg csapta volna ott ki.

Pedig erről szó se lehetett volna, mert ahhoz túl kicsi volt a konyha.

Öröm az ürömben, hogy Sáka ép bőrrel megúszta az egészet.

Becsukta hát a konyhaajtót, és neki állt feltakarítani, amit az ura hátra hagyott.

Mélyen hallgatott erről, és senkinek nem mondott egy szót se, mert azt remélte, hogy hamar észhez tér a férje.

Sírva takarított, hisz tudta, hogy minden remény hiába, mert sose jön meg a jobb esze az urának.

Ez nem olyan, mint az a véleménycsere, amikor bemész a főnöködhöz a véleményeddel, és az övével jössz kifele.

Pedig minden nap eltérdelte térdét, na nem azért, hogy kielégítse férjét, hanem Istent kérte, hogy az urát észhez térítse.

Éjfél tájt, még a konyhát takarította, mikor arra eszmélt, hogy ott áll mögötte az ura és parancsolója.

A tekintete olyan volt, mint aki vízzel elektromos tüzet olt.

            – Miért nem adtál nekem vacsorát te ribanckurva! Már nagyon éhes az urad!

Arra már nem emlékezett, hogy már majdnem evett, mielőtt aludni ment, hisz már annyit ivott, hogy az agya is elment.

Visszatántorgott a szobájába, és egy zsebkéssel a kezében tért vissza a konyhába.

Két dolog villant át az agyán Sákának. A gyermeke biztonsága, és a menekülés a sötét biztonságba.

Annyira meg volt ijedve, hogy félni se maradt ideje. Akkor eszébe se jutott az a tény, hogy esetleg bele is márthatja a kést.

Azt azonban tudta, hogy menekülnie kell, csak azt nem tudta, hogy hol bújjon el.

Igen ám, de a gyerek még a házban alukált, nem kelthette fel, hogy részegen lássa apukát, és azt se tudta volna elmagyarázni, hogy miért kell az éjszaka közepén rohangálni.

Az igaz, hogy a részeg ura, a gyereket sose bántotta. Fizikailag soha, na de lelkileg nagyon hazavágta.

És persze, azon kívül, hogy Sákával mínusz pár centi közelségbe került, és megcsinálta a gyereket, nem törődött vele se.

Kaja is csak azért volt az asztalon, mert Sáka megvette abból, amit összekuporgatott.

Az ura mással nem foglalkozott, csak italozott, és állandóan pinát hajkurászott.

Sákának végül is sikerült kifutni az ajtón, és elbújni a sötét udvaron.

Az erősen nem józan ember, villanyt kapcsolt, és keresni kezdte.

Hízelegve szólítgatta, mert már vérre volt szomjazva.
            – Gyere elő szerelmem, édesem, apuci keres tégedet! Tudod, hogy soha nem tudnálak bántani, és nem is akarok neked ártani. A bicska is csak azért van a kezemben, mert almát kerestem! Kérlek, gyere elő szerelmem!

Mindezt olyan hangon mondta, hogy Sákában az ütő is megállt nyomban.

A zsebkés pedig ott villogott a kezében, hiszen „almát szedni” ment éppen.

Sáka, nem mert előbújni, de még levegőt is alig mert venni, nehogy az ura meghallja, és a bicskával a nyakát vágja.

Inkább megvárta, míg beleun a szólogatásba, és visszabukdácsol a házba.

Mikor bement, sietve az ablakhoz ment, mert biztos akart lenni abban, hogy a gyerekben kárt nem tett.

Csak ekkor ment vissza a konyhába, hogy azt kicsit jobban rendbe rakja.

Az ura reggel, amikor felkelt, hirtelen emlékezni kezdett, hogy az éjjel miket művelt, ezért, amit tudott, rendbe tett.

De szégyenérzet annyi volt benne, mint a marék szárított lepkékben.

Az ilyen esték sajnos úgy elszaporodtak, hogy már majdnem megszokottá váltak.

Sáka nap, mint nap szenvedett és attól rettegett, hogy mi lesz vele s a gyerekkel, ha egyszer nem sikerül előle megszökni. Mi lesz vele, talán megöli? Hisz ez már egyszer majdnem sikerült is neki.

És mi lesz a gyerekkel? Az ura biztos belőle is alkoholistát nevel… 

A LÁNY, AKI ELÉRTE CÉLJÁT 

1980 nyarán született ez a kislány, és betegsége miatt mindig csak hányt.

Nem volt étvágya se, ezért nem evett és így nagyon sovány lett.

A fenekéig ért gyönyörű ébenfekete haja, szeme csillogó volt és sötétbarna.

Szép arcocskája csak úgy tüzelt a láztól, és látszott rajta, hogy szívesebben lenne máshol.

Magányosnak érezte magát nagyon, ahogy ott feküdt bent a kórházi ágyon.

Hónapok óta feküdt már ott, és egy pókot lesett, aki lustán szőtte a ragadós hálót.

Mikor volt egy kis ereje, mindig az ablakhoz lépett, azon keresztül az utcára nézett, és szomorúan nézte az elé táruló képet.

Inkább lett volna kint ő is az utcán, hiába csapkodta az eső a járókelők arcát.

Az ablakról folytak le a ráverődő esőcseppek, a láztól tüzes arcát nekitámasztotta az üvegnek.

Már régóta nem tudott sírni. Nem sírt a szülei után, csak várta, hogy történjen valami.

Mindig elképzelte, hogy egy nagy csoda fog vele történni, olyan csoda, amit egy egészséges gyerek, el se tud képzelni.

Nem vágyott ő másra, csak a gyógyulásra.

Aztán álmodozásából egyszer csak feleszmélt, mert egy nővérke látogatta meg a kórtermét.

A tűtől már rég nem félt, mert már megszokta, hogy többször is kap szurit naponta.

Nem félt, de mégis szerette volna, hogy valaki a tű helyét simogassa vagy megölelje még akkor is, ha már megszokta és nem is fájt annyira.

Persze senki nem volt mellette, a tű helyét se simogatta senki meg. Nem szolt hozzá még a kutya se, de még a szurkálós nővérke se.

Ő csak a dolgát végezte, de a kórteremből kifelé menve, annyit mégis csak mondott.

            – Szép kislány, ne szomorkodj.

Ahogy telt múlt az idő, már nem álmodozott semmiről. Nem álmodozott a szabadságról, nem álmodozott arról, hogy jó lenne már kimenni a kórházból, nem álmodozott a szüleiről se, de még az ablak közelébe se ment.

Pedig egyre egészségesebb lett, erősödött a szervezete, a kis lelke viszont szomorú és egyre betegebb lett.

Nem vágyott csodára se már, üresnek és magányosnak erezte magát.

A kórház fertőző részlegén volt, ezért nem fogadhatott látogatót. Aztán meggyógyult végre egy szép napon, és nem kellett már feküdnie a kórházi ágyon.

Nem érezte csodának azt se, mikor csókot adott szüleinek, nem érzett örömöt, de egy kicsit mégis feltöltődött.

Mikor hazaért, otthon se érzett mást, csak az ürességet, a kínzó magányt. Kicsi testét meggyógyították, de a lelkét, azt sajnos nem tudták.

Már jó ideje otthon volt, de ajkát alig hagyta el a szó, nem bízott senkiben, nem bízott szüleiben. Egy napon, az udvaron játszott egyedül, mikor a kertben a fűbe leült. Szálanként tépkedte ki a füvet, majd visszaültette a földbe őket.

Pár nap múlva ugyanott játszott, és észrevette, hogy a fűszálak, amiket kitépett, szépen visszanőttek.

Odahajolt a zsenge hajtáshoz, szeretet járta át és mosolygott. Odahívta anyukáját.

            – Anyukám nézd, milyen szép lett a fűszál. Én ültettem, és még levelei is lettek.

Odalépett anyukája, és lágyan azt mondta.

            – Látod kislányom, mennyit ér a szeretet? Te vagy a csoda, ezért nőtt a fűnek levele.

Azután, minden nap mosolygósan ébredt fel, szeretetet adott, és már nem volt hiányérzete se.

Megértette, hogy szeretet nélkül senkinek nincs élete, és már tudta, hogy bármilyen helyzetbe is hozza majd a sorsa, és bármennyire lesz egyedül, mit se ér az élete, szerettei nélkül.

A szerettei, mindig ott lesznek vele, a világon ő bárhol is legyen, mert ott lesznek a szívében, ott lesznek a lelkében.

Teltek, múltak az évek, és Taka, rá huszonegynéhány évre, ismét bekerült egy egészségügyi intézménybe.

Ekkor már nem volt éretlen kislány, de ez egyáltalán nem látszott meg a súlyán.

Daganattal műtötték, és nem hitte, hogy megmentik az életét. Talán nem is akart már élni, mert nem akart már többé félni.

Barna szemei, mik régen csak úgy csillogtak, most beesettek, fátyolosak voltak.

Olyan volt az egész lány, mint akibe a lélek csak hálni járt.

Idő közben persze nem maradt teljesen független, mert rá talált a szerelem, és férjhez ment. Szült a párjának egy gyönyörű gyermeket, akit nagyon-nagy szeretetben neveltek.

Mikor a kórházból haza engedték a lányt, örült, hogy látja kisfiát, aki majd’ kiugrott a bőréből örömében, viszont nagyon szomorú is volt egyben. Kicsi volt még, de az értelem ott csücsült az arcán, és fájt neki, hogy szomorúnak látja a drága szülő anyját.

Örült annak, hogy az anyját hónapok után újra látja, de azt is látta, hogy az anyjának nagy a fájdalma.

Az apja elment, mikor megtudta, hogy a lány újra beteg lett, nem gondolt a gyerekre, és lelécelt.

Élni akarta az életét, mert egy olyan életet remélt, amiben gondtalanul élhet, sokat ihat, és hajthatja a nőket, ezért faképnél hagyta őket.

A lány még képtelen volt arra, hogy dolgozzon, de a gyerek elég erőt adott neki ahhoz, hogy felálljon.

Bizonytalan lepésekkel próbál eljutni a konyháig, közben szemeivel a gyerekét fürkészi, nehogy feltűnjön neki, hogy mindjárt összeesik, mert úgy sajognak a sebei, hogy az nem emberi.

Beletelt egy félórába is, míg bizonytalan léptekkel eljutott a konyháig.

Bebizonyosodott a régi mondás, hogy tovább érsz, ha lassan jársz.

Ez nagy lépés volt, mert már sok ismerőse azt hitte, hogy többé már nem tesz meg egy lépést se, és a koporsó lesz a fekhelye, mint sok legyőzött embernek.

Kezei is nehezen mozogtak, de egy kis étket csak elő kotortak.

A lerobbant hűtőben kotorászott, és némi főtt zöldséget talált ott. Állva evett, mert ha leül a székre, ami a konyhában porosodott már ezer éve, olyan fájdalommal kellett volna szembenéznie, amit többé már nem akart érezni sose.

Olyan sovánnyá fogyott a lány, hogy már az ülés is fájdalommal járt.

Pár falatot evett, a gyerekéhez sietett, már amennyire lehetett, elé lépett és a szájába tett volna egy kis főtt zöldséget, de a gyermekben több erő volt, mint ő benne és a kezét ellökte.

            – Anyuka, anyuka, nem vagyok éhes.

            – Kisfiam pár falatot muszáj enned. Erőtlenül szólt rá a gyermekre, miközben a szeretet áradt belőle, és könnyben úszott két fáradt, beesett szeme.

A gyermeket még a hideg is rázta, ahogy táplálta anyukája. Otthagyta az anyját, és a wc kagylóba köpte a szája tartalmát.

Taka, ezen nem is csodálkozott, mert ő is csak nehezen tudott magába gyűrni néhány falatot, de neki muszáj volt ennie, hogy legyen ereje, és mert a gyermekét még fel kell nevelje…

Mikulás napja volt, de a gyerek ajándékra nem számított, hiszen azt már tudta, hogy a Mikulásnak sincs pénze ajándékra.

Nem is várta, nem is kérdezett rá, hogy jön e már az ő Mikulása.

Csak egy dologra figyelt, az édesanyjára.

Mert bármilyen kicsi is volt még a szentem, érezte, hogy anyjával nincs minden rendben.

Minden mozdulatát leste, tudta, hogy sokszor gyógyszert kér, mert fáj nagyon a teste, és erre a nagymama már időben felkészítette.

Lesz, mikor ő nem tud ott lenni, és a feladathoz akkor neki kell felnőni, és vigyáznia kell édesanyjára, ha azt akarja, hogy sokáig legyen még anyukája.

Tehát tudta, ha nem vinne neki gyógyszert időben, akkor az anyjának baja lenne belőle.

Mégis csak megjött a Mikulás.

 

Másnap reggel aztán, odament a gyerek a fa alá, és a szeme csak úgy ragyogott, ahogy bontotta ki a csomagot.

Taka mérhetetlen boldogságot érzett, mert így betegen is örömet tudott szerezni gyerekének.

A Mikulás meghozta neki régi álmát, amire nagyon vágyott már.

Egy gőzmozdony kicsinyített mását sok pótvagonnal, amit a kisded birtokba is vett azonnal. Szemeit elöntötték a könnyek, amik az örömtől feltörtek.

            – Édesanyám, a Mikulás megérezte…, és honnan volt rá neki pénze?

            – Tudod, a Mikulás pontosan tudja, hogy ki volt jó gyerek egész évben, és a jó gyerekekre mindig jut neki egy kevés pénze.

            – Köszönöm édesanyám, köszönöm! Még azt szeretném kérni a Mikulástól, hogy gyógyítson meg téged, mert nélküled én félek. És boldogságtól könnyes szemekkel a vonatot, szolgálatba helyezte.

Taka megvette a vonatot, amire a gyermek már régóta vágyott.

Igaz, így ennivalóra nem sok pénz maradt, de maradt a kamrában még egy-két finom falat.

E hónapban a gyereknek tud venni enni, de annyi nem, hogy ő is jól tudjon lakni.

Magára nem költhetett túl sokat, mondhatni nem is költött soha, mert ott volt neki a kisfia, és inkább maga ette a csirke eledelt, mint a gyermekét mérgezze vele.

Amióta elhagyta a párja, azóta nem nagyon talált magára, mert abból a pénzből, amit az állam bácsitól kapott, magára már nem igen jutott.

Nem szerette, de minden garast a fogához kellett vernie, mert ha nem így tett volna, akkor nem lett volna többé holnap.

Pedig a párját mindig megbecsülte, még akkor is, mikor megverte, és addig szolgálta becsülettel, amíg az ereje ezt engedte.

Erre mit tesz ez a gyászhuszár, faképnél hagyta, mert a „jólétet” unta már.

Nem tudta kiszolgáltatni magát, ezért cserbenhagyta Takát.

Gyerekével mit se törődve, elment nagyon messzire, mert most neki kéne segítenie, de ő erre gyáva és képtelen lenne.

Kocsmáról kocsmára járt, néha itt-ott meghúzta magát, de sose tanulta meg, hogy hol a határ.

Mind e közben Takát a magány nem ölte meg, hanem összeszedte magát, és erősebb lett.

Bár már nagyon félt az emberektől, és félt már mindentől.

Egyik ilyen félős reggelen, eluralkodott rajta a pánik félelem. A gyermekét átvitte az anyjához, ő pedig visszatért a kávéjához.

Leült, de képtelen volt megmozdulni, mert a feje nagyon elkezdett zúgni, a szíve pedig olyan ritmusban vert, hogy levegőt venni is alig mert.

Az ájulás környékezte, rögtön megfullad úgy érezte, ezért kezét a magasba emelte, kitárta az ablakot, és így friss levegőhöz juthatott.

Aztán lassan múlni látszott a pánikfélelem, a friss levegőnek köszönhetően.

Még egy ideig ott ült az asztalnál, próbálta összeszedni magát, és ösztönözte törékeny testét, hogy csak a jóra emlékezzék.

Hirtelen azonban azt érezte, hogy az életének így már semmi értelme.

Sokszor magában azt kívánta, bár csak ne sikerült volna az utolsó kórházi látogatása, ott maradt volna a műtőasztalon, mert sokszor úgy érzi magát, mint egy agy halott.

Nem akart élni ebben a világban, már párszor el is temette magát álmában.

Bezárta az ajtót, ágyba bújt, és magára húzta a takarót.

A párnája alól elővett egy fényképet, amin gyermeke volt, mikor megszületett. Sokáig nézegette, megpuszilta, majd a párna alá visszatette.

Nem aludt jól, mert mindig azon kapta magát, hogy reszket és sírdogál.

Amikor végre felébredt, a pokróca tiszta víz lett, a hálóingjén pedig egy sötét paca keletkezett.

Felkelt, odavánszorgott a tükörhöz kómásan, és megijesztette a vére látványa.

Azt hitte, hogy a műtéti seb szakadt fel, de hamar rájött, hogy csak az orra vére eredt el, de hogy miként került a folt a hasára, az örök rejtély maradt számára.

Megmosakodott, valami ruhácskát felkapott, amikor valaki a bejárati ajtón kopogott. Odament kinyitotta, és egy csokor virággal a kezében a párja állt az ajtóban.

Taka még meg se szólalt, ő már is térdre rogyott, és könyörgőre fogta a dolgot.

            – Anyuci, kérlek, bocsáss meg nekem, nagyon megijedtem, a fejemet elvesztettem! Nem tudtam mit csináljak ijedtemben.

            – Mit képzelsz, te magadról mondjad?! Itt hagytál a gyerekeddel, és hogy mi lesz vele vagy velem, az már nem érdekelt. Most meg az apai ösztönöd felébredt, és visszajönni támadt kedved?!

Te főzted, hát edd is meg! Ma este itt maradhatsz, de csak a másik szobában alhatsz, holnap reggel pedig mielőtt felkelek a gyerekkel, elkotródsz innen megértetted?

            – De, hát rájöttem, hogy nélkületek mit se ér az életem!

            – Te magadon kívül senkit nem szeretsz. Soha nem látogattad meg a gyerekedet!

Aznap reggel, mikor a gyerek felkelt, téged keresett, de nem talált meg, tudod, hogy mit érzett?

De tudod, olyan apa, mint te, nem kell, hogy szeresse!

            – Akkor is szeretlek titeket, mindent megteszek, és elkövetek, hogy szívetekben bocsánatot nyerjek.

Hát persze, hogy nem ment el másnap, de hosszú hónapokig nem is beszéltek egymással.

Ez után az ominózus eset után, a pasi rendesen eljárt dolgozni, a fizetését hazaadta, és úgy viselkedett, mintha világ életében rendes férj és családapa lett volna.

Taka is kezdte belátni, hogy a férje nagyon igyekszik, ezért nem szorgalmazta az elköltözését, és jól jött az is, hogy hazaadja fizetését.

Taka napról napra egyre mogorvább, idegesítőbb lett, és még a kákán is csomót keresett.

Már inkább csak magával volt elfoglalva, és egyre több minden nyomasztotta.

Mindig azon töprengett, hogy miért babrált vele így ki a nyomorult élet.

Ezért a rohamok is sűrűbben törtek rá, és mivel a gyermeke szépen cseperedett, már nem tudott elbújni sehová.

Meg volt mindene. Férj, lakás, volt gyereke, de ő boldog mégse lehetett, mert betegsége ott lebegett a feje felett.

Férje hiába igyekezett, hogy mindenben a kedvére tegyen, nem tudott dönteni felelősség teljesen, mert csak azon járt az agya, hogy szenvedésének véget vessen.

Otthon már majdnem minden tökéletes volt. Volt étel, ital az asztalon, betegsége a gyereken nem hagyott nyomot, a férjét az ágyába visszaengedte, mégis azt érezte, hogy nem teljes az élete.

Véget akart vetni a nyomorúságának, a fejében csak ilyen gondolatok cikáztak.

Azon gondolkodott, hogy hogyan tudná azt elérni, hogy ne kelljen tovább szenvedni, és gyorsan menjen a halálba, hogy ne legyen soha többé fájdalma.

Nem sajnálta magát, mert nem is voltak érzései már. Inkább utálta magát az életéért, gyűlölte magát a gondolataiért, de mindez megszűnik, ha élete egyszer véget ér.

Motorbiciklijére felült, és útnak indult. Húzta a gázt, mint akinek nincs mitől félnie, és csak az járt a fejében, hogy neki már nincs miért élnie.

A föld nagyon fagyos, és kemény volt már, a hideg szél kezébe marta fogát, szeme könnyben úszott, de ő csak száguldott a földes úton.

Hirtelen a motorbiciklit megdobta egy fagyott fűcsomó, a fejét beverte a fagyos földbe, és minden csontját darabokra törte.

Mozdulni nem volt ereje, mert a motorbicikli is ráesett.

Csak bámulta az eget, az orra vére pedig eleredt. Iszonyatosan fájt a feje, de nem ott, ahol az ütéstől egy hasadás keletkezett, hanem bent jó mélyen, az agya közepében.

Hideg, és sötét volt, sehol egy lélek, csak a fagyos földbe próbált bebújni, egy-két csúszó, mászó féreg.

Még autó se járt arra, pedig nagyon várta, hátha egy majd keresztülhajt rajta, és véget vet a szenvedésének, véget vet földi életének.

A fejét lassan kezdte érezni, és már meg tudta mozdítani, így nehezen, de oldalt tudta fordítani, és az orrából kitörni készülő vérnek, mócsingoknak utat tudott adni.

Fázni kezdett. Érezte a hideget, és baromi dühös lett, hogy arra semmi nem ment, hogy véget vessen a szenvedésnek.

Valaki azért csak észrevehette őt, és kihívhatta a mentőt, mert a szirénázás egyre élesebb lett. Becsukta szemét, és csak feküdt, mint egy élettelen test..

Mikor szemeit újra kinyitotta, már lebegett, és látta az embereket, akik valakit körülvettek.

Fehér szobában egy lányt látott, aki feküdt véres arccal az ágyon, és kezei, lábai olyanok voltak, mintha csak egy rongybaba volna.

Mellette állt egy férfi fehér köpenyben, körülötte pedig sírtak emberek.

Egyszer csak egy gyerek beszédére lett figyelmes.
            – Apukám, Anyukának mi baja van, miért nem mozdul meg?

Könnyes szemmel felé fordult, az arca a fájdalomtól teljesen eltorzult, rámosolygott a gyerekre, és fájdalommal felelte.

            – Kisfiam, az Anyukád az angyalokhoz ment, mert nem lehet most itt lent.

            – És mikor jön haza?…Úgy hiányzik… Anya!
            – Hamarosan kisfiam, de az is lehet, hogy soha…

MOSTANÁBAN 

A cukrász a selejtet letakarja édes habbal, az orvos földdel, a kőműves meg habarccsal.

Nos, azon nyár hajnala után, én is így járhattam volna talán, ha nem talál rám valaki, akit az útja épp arra vitt.

Megjártam a poklok poklát, de ha nem lett volna mellettem a család, most sehol nem lennék, és énem se lenne most más, csak egy szép emlék., és már az a kecske se élne, amelyik a síromról virágokat tépne.

Az én olvasatomban, ez az élet nem olyan, ahol élni lehetne boldogan, és mégis ez az egyetlen olyan dolog a földön, amiben a sok szomorúság mellé, néha keveredik egy kis öröm.

Érdek nélkül szeretem, ha tehetem, mert azért a sok rossz mellett, a jó dolgok is megférnek.

Nem voltam olyan sose, és ma se, aki önös érdekből átgázol másokon, csak azért, hogy neki jobb és több jusson.

Mert azért lássuk be, vannak olyan emberek, akiknek jót soha nem tehetsz, és az előkéjük mindig te leszel.

Farkas törvények uralkodnak a világban, és akadnak jó páran, akik lépten, nyomon azt lesik, hogy eléd valami olyan mikor esik, amiben kitörheted a nyakadat, és ők beléd törölhetik lábukat.

Ezek az emberek azok, akiknek az élet mindent megadott, csak épp azt felejtették el, hogy minden jó, de csak mértékkel.

Mert az éremnek is két oldala van, és ha csak magukra gondolnak, annyira egyedül maradnak, hogy nem tudnak semmit élvezni, mert nem tudnak maguk körül szétnézni.

Jól élnek, de ezzel semmit nem érnek, mert nem marad senki, akiknek a szépet tudnák tenni.

A csak magukra gondoló emberek, igaz, hogy jól élnek, de, ha nincs egy barátjuk se, akkor nem élnek mégse.

Mert akinek pénze van, az mindent megtehet, akinek nincs, annak a neve, csak kuss lehet.

Holló hollónak nem vájja ki a szemét, ezért vannak köztünk jó páran, akiknek világít a negró a szájukban, és azt képzelik magukról, hogy… , nem is tudom, mit képzelnek magukról.

Amióta így vagyok, ebben az állapotomban, lábatlanul, és sajnos nem csak álmomban, a régen havernak vélt emberek, más havert kerestek, és senkinek nem jutott eszébe, hogy a társaság nekem is jól esne.

Nem kértem én senkitől, hogy el legyek zárva mindentől, és szerintem egy roki se kérte, hogy napjait egy tolószékben élje.

Nem kellemes kiszolgáltatottnak lenni, bár ez ellen olyankor nem lehet tenni, mikor az állapotod miatt sokan tárgyként kezelnek, mert hozzád közeledni nem mernek.

Igen, van pár olyan ember, aki azt gondolja, hogy aki más, annak nincs az élethez joga, ezért úgy néz rá, mint a véres rongyra.

Az ember lelkében, nem kellemes az az érzés sem, mikor, hogy eljuss valahová, vagy épp intézkedned kell, és azt nem tudod önerőből megoldani, más valaki napirendjét kell felborítani.

Meglehet, hogy van sok ember, aki épkézláb, mégsem jut egyről a kettőre tovább, mert már semmi öröme nincs neki, hisz se asszony, se gyerek, se munka, egyszerűen nincs semmi.

Akkor is a talpamra állok, mert nem adom fel, és előbb utóbb megélek abból, amit csinálok.

Balesetem előtt elkészíttettem a portfóliómat, mert modellkedni akartam.

Ez az álmom akkor tört derékba, mikor összeütköztem a vonattal.

2006 környékén sokan unszoltak, hogy ne adjam fel az álmomat, és ismét vágjak bele, hátha a médiának még így is kellek.

Egy LEGO-nak azonban,… az esélye egyenlő a nullával.

Próbálkoztam párszor, és nem adtam fel az álmom, de olyan embert, mint én, aki LEGO vagy roki, nem fognak alkalmazni, mert az ilyen embernek nincs helye a médiában, hisz csak tökéletes emberek élnek e világban. Nekik mindenük a helyén van, és az életük nem harc.

Igaz, ez mind csak a saját véleményem, és lehet, hogy mások véleményei ettől eltérnek, mert szabad országban élünk még akkor is, ha a másnaptól sokszor félünk.

Viszont „a tökéletes ember” igazából csak akkor fog rájönni, hogy az a valami, vagy valaki milyen jó, hogy van neki, amikor már nincs, mert elveszti.

Teljesen természetesnek veszi, hogy van, mert van. De, ha nincs, akkor már szar van a palacsintában.

Nem akarok álszenteskedni, mert én is ilyen voltam, és nem tudtam értékelni azt, amim van.

Épkézláb emberként nem tartottam fontos dolognak, hogy a hó hidege, milyen jól esik a talpamnak, hogy szaladok dideregve, és a hógolyó milyen hideg két kezemnek vagy hogy milyen a fű érzése a lábujjaim közt vagy milyen, amikor a kacsit töri a lábam a cipőben.

Az ilyen hétköznapi apró dolgok azok, amik hiányoznak, de nagyon.

Az élet apró örömei ezek, amit az emberek természetesnek vesznek, de ha már nincsenek, akkor hirtelen fontosak lesznek.

Ha egyszer tudod, hogy mi milyen, és utána elveszik tőled hirtelen, akkor azt érzed, hogy megloptak, hogy az életedtől megfosztottak.

Úgy maradhatsz igazán ember, ha sose adod fel, nem hagyod, hogy az élet összetörjön, mert tudod, hogy vár még öröm rád itt a földön.

Hisz a Jó Isten, azért küldte a problémát a földre, hogy megoldjuk őket, és minden megoldott problémával, amiket mi magunk oldunk meg, többek leszünk.

Ezért nem adom fel az álmomat, és ha nem is érem el, legalább tudom, hogy megpróbáltam.

Talán így lesz belőlem az a valaki, aki nem adja fel az álmait, és ha látják a kitartásom, akkor mások előtt, már példával járok.

Akkor talán merítenek erőt belőlem, és azt mondják, ha ő igen, akkor én miért nem.

Én miért ne lennék képes arra, hogy higgyek az álmaimban.

Ha célja vannak az embernek és tesz érte, akkor miért ne lenne arra képes, hogy elérje.

Modell tuti nem válik belőlem, de legalább bátran nézek a tükörbe, mert ha szemben állok magammal, tudni fogom, hogy megpróbáltam.

Nem mondom, hogy könnyű így az élet, azt se mondom, hogy nehezebb lett. Nem állítom, hogy könnyű megoldani nap, nap után, a vélt vagy valós problémát, de jó érzéssel tölt el a tudat, hogy nem hagytam legyőzni magamat.

Jobb érzés küzdeni, és reménykedni a győzelemben, mint nem küzdeni és élni a félelemben.

Nagyon hiú fiú voltam, és máig az vagyok, ezért, hogy ne úgy nézzek ki, mint az a napközis, aki már jól lakott, egy „keveset” minden nap tornázom. De nem csupán hiúságból, hanem az egészségemért is.

Nem mindig otthon teszem, hogy edzem a testem, hanem terembe is megyek, ami itt van a lakásunktól egy utcával feljebb, mert jó, ha látják az emberen, hogy azért, mert más valaki, még nem kell mindent feladni!

Lehet, hogy ez már rég lejárt lemez, de nincs a világon lehetetlen, csak olyan ember, aki tehetetlen.

Kitartás és akaraterő, bár lehet, hogy ez ritkán jön elő, de mégis ez kell ahhoz a dologhoz, hogy az ember talpon maradjon. És mert csodát senkitől, és semmitől nem várok, ezért mindig észben tartom, hogy 100%-os rokkant, de em-Ber(i) vagyok.

Az vagyok Neked, akit magamból látni engedek!

 

Beri Joci vagyok, egy részben 3 végtag amputált férfi! Az oldalon leírtam a balesetem körülményeit kendőzetlenül, és találhattok rólam + információkat, + a verseimet is olvashatjátok, valamint láthattok pár képet is rólam!
ui: Köszönöm a látogatásodat!

By berijoci 2024