Ez a könyv, rólam szól. Ha elolvasod, megérted, hogy milyen út vezetett a balesetemhez. Hogy miképp "vészeltem át" azt az időszakát az életemnek, ami a "felépülésemig tartott".
Nem adatom ki, mert nekem nincs rá pénzem, Te pedig lehet, nem szívesen adsz ki több ezer forintot a könyvért, ráadásul, így, a környezetet is védjük!
Ez igaz történet, itt-ott, kicsit kiszínezve. Ezeken a dolgokon keresztülmentem!
Viszont arra kérlek, hogy ha módodban áll, adományozz egy "kávé árát" a könyvért-könyvnek. Te döntöd el, mennyit adsz érte. Nem kéregetek, megdolgoztam azért, amit Te most olvasol. Nem meggazzdagodni szeretnék, csupán fent szeretném tartani magam, mert nem kapkodnak két kézzel utánam a munkáltatók!
Szsz. Otp bank: 11773119-13544256 Közlemény rovatba írd be kérlek, hogy Adomány.
Kérlek ne másold, de megköszönöm, ha megosztod az elérhetőségét!
Hálásan Köszönöm!
BALESET ELŐTTI IDŐSZAK
„Tél volt, esett a hó, az ünnepek már elmúltak…”
Kezdhetném így is, hiszen tényleg tél volt, de, hogy esett-e a hó, arra nem vennék mérget, mert hát ki emlékszik már
arra. – maradjunk annyiban, hogy havazott, mert így csak szebb kép alakul ki az emberben a télről -
Kint az utcán süvített a szél, az út poráról sárosan csapódtak vissza, a földbe verődő apró jégdarabkák, és erősen
verték az ablaküveget. Olyan hangja lehetett, mint mikor az ázott és megfáradt vándor, aki egy száraz helyre szeretne
betérni, hogy álomra hajthassa fejét, és könyörtelenül püföli az ablaküveget, hogy beengedjék.
Messze a távolban egy hajdanán piros, de mára igen csak patinás ezerkettes Zsiguli, erősen dörmögő, rekedtes hangja
törte meg a jégdarabkák koppanásának hangját.
A gépsátánt vezette egy reményekkel teli apukajelölt, kék fekete kockás ingben, aminek bal oldala, pörköltszafttal volt
díszítve.
A kocsi hátsó ülésének egészét, pamut otthonkában, egy húsz év körüli lány foglalta el, - aki már félig
meddig az anyukám volt - hiszen feküdnie kellett, mert olyan fájdalmakat okoztam a hasában kapálózó végtagjaimmal,
hogy nem bírta tartani magát, és szemei majdkiestek a fájdalomtól, ezért elfeküdt, és igen csak fura hangot hallatott.
- Menj, menj, menj, gyerünk!, elfolyt a magzatvizem!
Üvöltött torkaszakadtából, és olyan erővel markolta, és szorította a háttámlát, hogy abból az elhasználódott szivacs,
por formájában távozni kényszerült. Az apukajelölt erre már tökig nyomta a gázpedált.
Az utat orrfacsaró bűz járta át.
Olyan volt, mint mikor a szippantókocsi, kiszippantja a pöcegödörből, az emberi végterméket, konyhai maradékot,
és a jóisten se tudja még mit. A lényeg az, hogy büdös volt...
Kacskaringózva ugyan, de még éppen időben meg tudott állni a kórház előtt.
Azon lehetett volna vitatkozni, hogy az
anyuka szemei az örömtől voltak-e könnyesek, hogy végre a világra jövök, vagy attól az irdatlan kapálózástól, amit
műveltem fiatal pocakjában. Na, de ezt már sose nem tudjuk meg.
Így belegondolva, nem is lehetett rossz pocaklakónak lenni, hiszen makulátlan tisztaság vett körül, enni, inni adtak,
akkor aludtam, amikor csak akartam, senki nem szólt hozzám egy rossz szót sem, a külvilágból pedig semmit nem
érzékeltem, hisz védve voltam.
Akkor még nem tudtam - hisz gondolkodni nem is tudtam -, hogy min megyek majd keresztül, születésem pillanata után
huszonegynéhány évvel.
De ne szaladjunk ennyire előre, mert még meg se születtem.
Az ezerkilencszázas évek derekát már jócskán elhagytuk, amikor minden elkezdődött.
Arra már nem emlékszem, hogy hajnalban, délelőtt, délután, esetleg az esti órákban indultam-e el rövidke, de szoros és
nedves utamra, a kényelmet és biztonságot adó pocakból, és arra se, hogy milyen volt kibújni azon a szűk nyíláson,
ahová betettek, jó pár hónappal a születésem pillanata előtt. Igaz, akkor más formában. Na, de nem is ez a lényeg.
- Oá, oá… Ilyen a nagybetűs élet?
Hideg, és világos.
Legalább is hidegebb, és világosabb, mint a kényelmet, és biztonságot adó pocakon belül.
Abban a pillanatban megállapítottam, hogy jobb bent, mint kint.
Ráadásul, csoffadt kis testem felé, két
nagy és hideg kéz nyúlt, de ha ez nem lett volna elég, meg is fogott, és elkezdte paskolni a hátsó felemet,
mire én hangos bömbölésben törtem ki.
Édesanyám izzadtságtól ragyogó tekintetét rám emelte, de nem tudtam rá
figyelni, mert még az ütlegek hatása alatt voltam. Ráadásul mezítelenül.
Nem mintha álszent lennék, vagy nagyon
szégyellős, de azért annyi idegen ember előtt pucérkodni, hát…
Aki a kis szobácskában volt, mind mosolygott. Hogy örültek-e a jövetelemnek, vagy csak mókásan néztem ki,
nem tudom, mert nem kérdeztem rá, de én sírtam, mint egy újszülött, mert nem tudtam mi történik körülöttem.
Minden új volt, hideg, és idegen.
Mielőtt ráfektettek édesanyám keblére, az orvosok igen csak erősen tanakodtak, mikor a lábam közét nézték.
Hirtelen ránézésre kislány lehettem, de még egy aprócska vágás se volt pöttöm lábaim közt. Volt viszont
egy férfiúi himbilimbire hajazó kis valami - és nem a köldökzsinór -, így fiúcska lettem.
Szóval, a világra jöttem, megszülettem, betekintést nyertem a nagybetűs életbe.
Én, akit kilenc hónapig, tejben vajban fürösztöttek, és akiek semmi dolga nem volt, az égegyadta világon,
csak enni, inni, és aludni. Most meg…
Á, hagyjuk is.
Azt se tudtam merre van előre.
A szám viszont nagy volt, és büszkén mondhatom, hogy ideje korán rájöttem arra, hogy amikor kinyitom a számat,
és elkezdek üvöltözni, olyankor mindig betömik valami puha, illatos valamivel, amiből finom fehéres izé
jött, amikor szívni kezdtem.
Igaz, keményen meg kellett dolgozni érte. De hát …, semmit nem adnak ingyen.
Büszkeséggel tölt el, hogy ma már tudom, hogy az édesanyám keble volt az a valami, ami olyan finom nedűt adott, és
táplált.
Azt mondják a sötét bőrű emberekre, hogy színes bőrűek. Hát nem tudom…
Mikor ők, megszületnek, barnák, életükben barnák, mikor távoznak az életükből, nos, akkor is barnák.
És mi a helyzet, a fehérnek mondott emberekkel?
Megszületünk, halvány rózsaszín, vagy milyen a színünk, életünk során attól változik a színünk, hogy mennyire vagyunk
egészségesek, mennyire fázunk, vagy van melegünk, esetleg mennyire vagyunk betegek, és mikor életünk véget ér,
megint csak megváltozik a színünk. Olyan élettelen, egészségtelen.
Hol van itt az igazság? Most mi az igaz?
Na de nem szeretném tovább feszegetni ezt a dolgot, mert sose jutok egyről a kettőre.
Az élet úgy hozta, hogy nem egyke vagyok. Született még két testvérem.
Ma, 2023-t írunk. A mai világban iszonyatosan nehéz helyt állni. Úgy a család tekintetében, mint munka tekintetében
vagy az életben. Hála az égnek, mind kettő testvérem sikeresen megállja a helyét.
Egyedül én, a három testvér közül, aki a legidősebb volnék, akinek a legelőrébb kéne tartani az életben, én nem tudok
megállni a saját lábamon. Na, de már megint előre szaladtam. Na szóval.
Picinek, úgy néztem ki, mint egy kislány. Legalább is, amikor ránézett valaki az arcomra.
Történt akkoriban, hogy
mikor édesapámmal mentünk be édesanyámhoz a kórházba, a húgom születésekor, egy-két nővérke, nem hitte el, hogy fiú
vagyok, ezért mikor megmutattam azt az aprócska darabkát, ami megkülönbözteti a fiút a lánytól, hüledeztek ugyan, de
kaján vigyorral az arcukon, kénytelenek voltak elhinni, hogy tényleg a fiúk táborát népesítem.
Nem voltunk gazdagok, sőt de abban az időben, amikor az én korosztályom volt pici, a családok megengedhették maguknak,
hogy építkezzenek, vagy, hogy nyáron, elmenjenek két hétre a Balatonra. A mai világban ez már kicsit necces.
Mi is így tettünk, mármint ami az építkezést illeti.
Közel egy évig, édesapám szüleinél laktunk, egészen addig, amíg sikerült annyi pénzt összegyűjteni a szüleimnek, és
persze hitelt felvenniük, hogy tudtunk saját házat építeni. Persze, mint ahogy az életemben semmi nem megy
zökkenőmentesen, - amivel szerintem nem vagyok egyedül, és számos családban akadnak elhárítandó akadályok - az
építkezés se úgy haladt, ahogy haladnia kellett volna. Mindig volt valami baj, mert hát ugye, bajok, gondok,
megoldandó problémák nélkül, nincs siker.
Akkor még olyan, hogy mobiltelefon, nem létezett, de még tervben se volt. Vezetékes telefon is csak a tehetősebb
embereknek volt, és mi ugyan, még nagy jóindulattal sem voltunk tehetősebbnek mondhatók.
Szóval, még legénytoll se pelyhedzett államon, se más testrészemen, hiszen olyan hatéves forma lehettem, amikor az
építkezés kezdődött. Mármint az az építkezés, amit mi kezdtünk el.
Megkezdődött az alapozás. És ezt tessék szó szerint érteni, mert, ahogy az lenni szokott egy családi építkezésnél,
azok az üvegek, amibe a folyékony kenyeret töltötték, másnéven a Kőbányai világost, szaporodásnak indultak.
- Ha jobban belegondolok, ha most azokat az üvegeket visszaváltanám, lehet, hogy bekerülnék a száz leggazdagabb
magyarjai közé. Na, de hát ki az, aki több évtizeddel előrébb gondolkodik.
Ahogy fogyásnak indult, az áldott üdítő
sörital, amit a telkünkön lévő kerekeskút vizében hűtöttek, úgy indult, az adok, kapok szájkarate, hiszen testvérek,
és már, csak nem fognak egymásnak esni, de azért „jól esik a kis lelküknek”, ha ilyen módon ki tudják adni magukból a
feszültséget, ami a nap során, esetleg odahaza, felgyülemlett bennük.
Ezt ne ide tedd, ne úgy csináld, ez nem jó, miért oda mész, azt csináld, hogy helyetted is inkább kisszéket
csináltak volna anyádék, meg ilyen hasonló nyalánkságok.
Való igaz, hogy akkor még nem nagyon érthettem ezeket a dolgokat, és igazából semmit se értettem belőlük, mert még
csak kis porbafingó voltam.
Amíg a felnőttek csinálták a dolgukat, vagyis építették a házunkat, igyekeztek lakhatóvá tenni, addig mi gyerekek
siettünk elfoglalni magunkat. Persze ez az elfoglaltság, csak nekünk volt az. A felnőttek folyton valami olyasmit
magyaráztak, hogy
– Menjetek odébb, mert láb alatt vagytok.
Nem hallod, az anyád iskoláját. - ez a mondat
nekem szólt -
És hát, mert a mi házunk épült, úgymond én voltam otthon, ezért mindenért én voltam a hibás. Mindenért engem vettek
elő. Igaz, én voltam a legidősebb gyerek, és sokszor meg is kaptam, hogy legalább neked lehetne annyi eszed, hogy… „.
De mivel a felnőttek nagyobbak, mint a gyerekek, ebből adódóan erősebbek is, és jobbnak láttuk, nem belekeveredni
egy olyan pofozkodásba, aminek a végkifejlete, nem volt kétséges. Úgy is csak az lett volna, hogy ők ütnek, mi meg
kékülünk, mert hát ugye, ez a papírforma.
Ezért, ha nehezünkre is esett, inkább szót fogadtunk, és kicsit távolabb vertünk tanyát, hogy ne legyünk láb alatt.
Nem tudom kedves olvasó, hogy mennyire hiszel a sorsban, vagy abban, hogy minden le van írva valahol egy nagy könyvben,
és azt a könyvet, egy felettünk való élet lapozza, olvassa. Nevezhetjük őt akár Istennek is.
Hiszem, hogy a sorsunk, meg van írva egy nagy könyvben, és tudtunk nélkül, aszerint a leírás szerint cselekszünk, éljük
az életünket.
Itt van példának okáért, hogy egyik délután, amikor felnőttek nem voltak a házban, a húgocskám csendespihenőt tartott,
és éppen szuszókált, mert előtte evett édesanyám kebléből, édesanyám pedig vasalta a ruhákat.
Találtam egy nylon zacskót, amibe egy kis tuszkolás után, pontosan belefért a fejem. És mert belefért, ráhúztam a
fejemre.
Igen ám, de nem számoltam azzal az apró, de nem elhanyagolható ténnyel, hogy a zacsin, csak egyetlen lyuk volt,
mégpedig az, amin betuszkoltam a fejemet.
Édesanyám nagy bőszen vasalta a ruhákat, és egy Isteni szikrától vezérelve, felpillantott a vasalni valóról.
Látja, hogy kezeimmel kapálódzok, és nem kapok levegőt. Ennek következményeként, a fejem kezdett színt változtatni.
Édesanyámra a szívbajt hoztam akkor, és amilyen gyorsan csak tudta, letépte fejemről a zacsit, amiért nagyon hálás
voltam neki, és a keblére ölelt, és örült, hogy nem lett semmi bajom.
Hát, mit ne mondjak. Én is örültem neki.
Amikor már mind a ketten megnyugodtunk, lágyan leteremtett, hogy többet ilyet ne csináljak, mert a frászt hozom rá.
Mi tagadás, én meg még majdnem be is szartam.
A nagy ijedtség után, karjában immár velem, miközben megszeppent kócos kis buksimat, szabad kezével simogatta, mentünk,
és megnéztük húgocskámat, hogy alszik-e.
Na jó, csak édesanyám nézte, mert én valami mással voltam elfoglalva. Én akkor már a földön voltam, és egy fából
készült építőkockával kezdtem játszani.
Rettentő gyorsasággal röpültek az évek, és az alatt a pár év alatt a szépérzékem egyre jobban felszínre tört.
Olykor bizony elhatalmasodott rajtam, és ezzel akadt is némi gondom, már az óvodában. Húzogattam a nekem tetsző
lányok haját, belestem a szoknyájuk alá, de még az óvó néni szoknyája alá is be akartam kukkantani, amit valamilyen
érthetetlen oknál fogva, nem néztek jó szemmel.
Ezért bizony nem egyszer kisebb-nagyobb fenyítést is kaptam. Olyan
lehettem, mint egy igazi popsibuksi (seggfej). De hát, gyerek voltam. Igaz, ez nem lehet mentség az akkori
viselkedésemre, de akkor is gyerek voltam, és pont.
Jó gyereknek, egyáltalán nem voltam mondható. Sőt, olyan voltam, mint akibe belebújt hetvenhét ördög. Valahogy
az 1980-as évek környékén, kezdtek elterjedni az IBM PC-k. Azonban csak a tehetősebb szülők tudták megvásárolni
a gyerekeknek. Mondhatnám, hogy az én szüleim is meg tudták vásárolni nekem, nekünk, de nem vettek, mert nem
akarták, hogy kockásra üljük a seggünket a monitor előtt, de nem ez az igazság.
Az igazság az, hogy nem tellett rá, de ezzel nem voltunk egyedül. Még kismillió családnak nem telt számítógépre.
Mi kisfiúk, a pucánkkal játszottunk a porban. A lányok meg a nuniukkal. A kis indián meg az életével a sínek között.
Megjegyzem, hogy mi jártunk jobban, mert mi legalább kint voltunk a friss levegőn, és a seggünk, egyáltalán nem
mondható kockásnak.
Ha nem említettem volna még idáig, születésem után öt évvel, született egy fiú testvérem is, így már hárman
boldogítottuk édes szüleinket! Így mi hárman, és a környékbeli gyerekek, mindig az utcán csatangoltunk, és „kerestük a bajt”. Az se tántorított el minket, nem vette el a kedvünk semmitől, mikor esett az eső, vagy a hó esett, esetleg fújt a szél, vagy épp fagyos volt kint minden. Sokszor csak a „Gyertek haza, kész az ebéd!” kiabálásra jelentünk meg. Persze csak akkor, amikor hallottuk. És bizony sokszor nem hallottunk semmit.
Nem mintha nem hallottuk volna édesanyánk hívó szavát, hanem inkább nem akartuk meghallani, ami a gyerekekre,
leginkább jellemző.
Édesapánk nem csavargott. Olykor ugyan eljárt kocsmázni, de inkább az volt az általános, hogy valamelyikünket a
gyerekek közül, elugrasztott a közeli kocsmába, pár üvegsörért. Na jó, jó pár üveg sörért, és volt, hogy naponta
többször.
Tudjátok ez olyan, mint a HELIA-D reklám. Naponta kétszer, de lehet többször is.
Még bőven általános iskolás voltam, amikor szüleim elváltak, - édesapámnak lett másik családja, nekünk pedig lett
nevelőapánk, aki a sajátjaként szeret, és nevelt fel minket -
Attól kezdve viszont, hogy Anyci megismerkedett nevelőapámmal, sokkal nyugalmasabb időszakok jöttek.
Édesapánk már nem él sajnos, (2017.június.29-én eltávozott) és elhunytakról vagy jót, vagy semmit. Éppen ezért
inkább azt írom, hogy amikor kapatos volt, akkor nagyon szerette játszani a férfit, a családfőt, és ott fitogtatni az erejét, ahol, és akin tudta, csak sajnos ezt általában otthon tette. Mert hát ugye, akin elhatalmasodik a pia, azt hiszi, hogy ő a világ legerősebb embere, és neki mindent szabad, és büntetlenül mindent megtehet. De sajnos ez nem így van. Sokszor nagyon súlyos árat kell fizetnünk ballépéseinkért, rossz cselekedeteinkért.
De hát, akármilyen is volt, az édesapánk volt, és az emberi szív úgy van összerakva, hogy bármilyen is valaki, ha
közel áll hozzá, látja minden nap, akkor kialakul valami kötődés, és szeretet.
Igen, azért szerettük az édesapánkat, és szeretjük a mai napig, pedig… Na, hagyjuk… És mégse a mája, hanem ez a
népbetegség, a rák, a tüdőrák vitte el őt. Ezekről nem szívesen beszélek, mert a mai napig fáj.
És, ahogy az lenni szokott, amikor az ember megtudja, hogy beteg, sürgősen változtatni akar egész addigi
életvitelén. Elhagyta az italt, de a cigarettáról nem volt ereje lemondani.
Telt múlt az idő, szépen cseperedtünk, ahogy az lenni szokott. Nagyon csábított a „nagyok” társasága.
Egy kellemes tavaszi napon, a nagyobb fiúk elindultak valamerre, és én persze velük tartottam. Volt a
társaságunkban egy lány is. Szépnek, jó testűnek, egyáltalán nem volt mondható. Maradjunk annyiban, hogy érdekes
arcú lány volt, akinek jól állt a távolság, meg a jótékony félhomály.
Ez a lány, egyáltalán nem volt szívbajos. Ha verekedni kellett, verekedett, de mindenre kapható volt. És ezt kedves
olvasó, értsd szó szerint, mert szó szerint mindenre hajlandó volt. Félhomály volt, és egy kihalt utcában jártunk,
így házaknak nyomát se láttuk. Az egyik srác úgy jött el otthonról, hogy elviszi sétálni a foxijukat. Igazán
hálás, és jól nevelt kutyus volt. Mindenben szót fogadott a gazdájának. Ha a gazdája azt mondta, állj, megállt,
ha azt mondta, ülj, akkor első szóra leült, és nem fetrengett vagy szaladgált, ezért póráz se nagyon kellett.
A lány altestét lemeztelenítették vagyis, igazából a lány húzta fel a saját szoknyáját, lehúzta a bugyiját, és
elénk tárult mezítelen alteste. Én egy kicsit pironkodtam, mert még nem láttam nunit. Mert nem nagyon érdekelt.
Akkor nem értettem miért vannak oda annyira a nagyobb fiúk azért a micsodáért, hisz csak egy függőleges rés volt az
egész.
Akkor leült a lány egy fa tövébe, lábait széttárta, és két kezével széthúzta azt a rést.
Annál szebb dolgot még életemben nem láttam. Mintha egy nyiladozó rózsa ült volna meg az ölében. Önkéntelenül is
megnedvesítettem a számat.
- Akarod csinálni?
- Micsodát?
- Csúcsra járatjuk a spinét.
- Hogyan?
A srác, hozott magával egy kis üveg kacsazsírt is.
- Na, csinálod?
- Mit? Én ugyan nem csinálok semmit. – És zavartan elmosolyodtam.-
Akkor fogta a srác a zsírt, és bekente vele a lány szeméremajkait, az egész szeméremtestét, és a combja tövét.
De úgy jó bőven. A foxi odafutott a lányhoz, egyet szimatolt, és elkezdett jóízűen lefetyelni. Milyen jóízűen
lefetyelt. Biztos örült, hogy nem a földről kell felnyalnia a zsírt. Mi meg ahányan voltunk, csak néztük a lány kéjtől eltorzult arcát. Fenséges volt, és azok a hangok. Hát, azt hiszem örülnék neki, ha egyszer egy lány, ilyen hangokat adna ki miattam…
Az életem, talán ettől a ponttól kezdett kisiklani. Az életben két út van igazából. Van helyes, és van helytelen.
Könnyen befolyásolható voltam, és csábított a rossz fiús szerep, így sajnos a legrosszabbat tettem, amit csak
tehettem. Elindultam a helytelen úton.
És végre, elveszítettem a szüzességemet. Igaz, csak a nyelvem szüzességét, de az is egyfajta szüzesség, nem igaz?
De.
Akkor jó. Nos, életem legelső szexuális élményét egy szilveszter estén éltem át.
Egy házibuliban voltunk érden. Éjfél után valamivel, egy lánnyal, aki idősebb volt nálam pár évvel, elvonultunk egy
szobába mondván, hogy pihenünk egy kicsit. Nem ismertem a lányt, csak látásból, és szerintem ő sem engem. Egymás
mellett feküdtünk az ágyon, úgy ruhástól. Körülbelül negyed órán át, mozdulatlanul feküdtünk, és akkor eldöntöttem
magamban, hogy most, vagy soha. Mert ugye féltem a lányoktól, mint a tűztől. Abban az időben, amikor nagyon
tetszett egy lány, és a közelében voltam, a szívem a torkomban dobogott, amikor beszéltem vele, ráadásul,
egy értelmes mondatot se tudtam kinyögni.
Na szóval, azt mondtam magamnak, hogy vagy most, vagy soha.
Felé fordultam, megcsókoltam. Pihe-puha volt a szája, és édes a csókja.
És mivel nem ismertem a női nemet, azt se tudtam, hogy mit is kell csinálni. Félve elindult a kezem a testén.
Lázasan kutattam a kebleit a kezemmel, miközben már a nyakát csókoltam.
Nem időztem sokat a kebleinél, de ment az adok - kapok simogatás. Hamar elértem a nadrágja derekáig, és kigomboltam
a nadrágját. Ahogy a sliccét lehúztam, már emelte is a csípőjét, és segített letolni a nadrágját. Igaz, a bigyikája
is vele csúszott. Akkor döbbentem rá, hogy ez a lány is ugyanúgy akar engem, ahogyan én őt. Ettől felbátorodtam.
Ráfordultam, és a testét csókolgatva, haladtam le a testén, egészen az ágyékáig.
Ő lágyan széjjelebb tárta combjait, én beleszippantottam az ölébe. Fenséges volt az illata. Azt nem láttam, hogy
néz ki, mert nem volt ugyan korom sötét, de annyira igen, hogy ne lássak tisztán.
Úgy csókoltam a punciját, mint az ajkát. Először finoman, és mikor rákaptam az ízére, akkor vadabbul. Csakhamar
elélvezett. Persze az is lehet, hogy nem, csak elege lett a lefetyelésemből, mert várta, hogy betegyem neki, de
mivel erre csekély esélyt látott, megunta, és felhúzta a nadrágját. Rá nemsokára elbúcsúzott az egész társaságtól. Számomra az, hogy végre puncit nyaltam, hogy kielégítettem egy nőt, annyira felspanolt, hogy tele lettem energiával. Olyan, felnőttnek éreztem akkor magamat. Ahány ember az utamba akadt, akár fiú, akár lány, felkaptam, megemeltem, és azt kiabáltam, hogy végre nyaltam, végre pinát nyaltam. Azért volt egy olyan sejtésem, hogy senkit nem érdekelt az ég világon, hogy mit csináltam egy lánnyal az egyik szobában.
Engem nem elégített ki, de valahogy nem is akartam, hiába állt, mint a cövek. És rájöttem, hogy imádok nyalni,
kényeztetni, és hogy nem kell félni a nők azon testrészétől, amit puncinak neveznek, mert nem harap. Bár szó, mi szó, látott már olyat a világ, hogy ez a tenyérnyi testrésze a vőnek, fenekestől felfordította, nem egy ember életét. Na, tehát, életem első szexuális élménye, pipa.
Az igazi szüzességemet, tizenhét éves koromban veszítettem el. Jártam egy lánnyal, és már egy ideje együtt voltunk,
amikor úgy döntöttünk, hogy történjen meg a dolog. Na jó, igazából ő döntött úgy, mert ha rajtam múlott volna, a mai napig szűz lennék.
Megtörtént. Be is tettem neki, orális érintkezés is volt, de nem jutottam el a csúcsra. Mondhatom azt, hogy nem
volt egy cseppet sem kielégítő. Hanem aztán, rá jó pár hónapra, amikor már nem voltam együtt a lánnyal, és egy
diszkóban, összejöttem egy lánnyal, aki már huszonkilenc éves volt, és tudta mi a dörgés. Szerintem ő is azt hitte,
hogy tudok mindent, hogy nem kell tanítani meg ilyesmi - de mi tudjuk, hogy hinni a templomban kell -, pedig csak sodródtam az árral, és azt tettem, amit gondoltam, hogy tennem kell. Akkor már tisztában voltam azzal, hogy nem vagyok közömbös a lányoknak, amit a mai napig nem értek, hogy miért, de nem akarok ál szerénykedni, így elfogadom.
Na, a lényeg a lényeg, hogy megtörtént a dolog. Hát halljátok… Ez a lány nagyon tudott. A feneke, mozgott, mint a
singer varrógép, és úgy meg lovagolt, hogy az összes zsoké elbújhatna mögötte.
Nem volt elég, hogy angyali volt az arca, a teste egyetlen porcikáján se találtam hibát – igaz, nem is kerestem -,
és még az ágyban is istennő volt. Mondjuk, az is igaz, hogy nem volt akkor még összehasonlítási alapom.
A lényeg az, hogy bátran kijelenthetem, hogy ő tanított szexualizálni. Amikor lovagolt, megmutatta, hogy izgassam a
csilkóját közben. Amikor alul volt, irányította a csípőm ritmusát, a lökések erejét. És olyan jó érzés volt a puha,
de mégis feszes cickóit a kezemben, és számban érezni. Az altestéről nem is beszélve.
Az egésznek az volt a szépséghibája, hogy volt pasija. És ahogy az lenni szokott, ez utóbb derült ki. Igaz, akkor
nem tudtak együtt lenni, mert a srác börtönben volt. Így érthető, hogy ki volt éhezve, de hogy pont rám, azt
álmomban se gondoltam. És lám! Mégis én kellettem neki.
Most pedig elkövetkezett életem azon szakasza, amikor zűrösebb idők jöttek. Vagyis inkább azt mondom, hogy
balhésabb.
Egy nap, a fülembe jutott, hogy az általános iskolánkban egy testnevelő tanár megpofozta egyik unokahúgomat.
Ezt ugye nem hagyhattam szó nélkül. Jól felspanoltam magamat, és követtem apu példáját. Én is az alkoholhoz nyúltam,
de úgy rendesen. Jó, azért mata részegre nem ittam magam, de annyi azért volt bennem, hogy erősnek érezzem magam
és ne nagyon legyek képben.
Emlékszem, hogy tél volt, hideg is volt. Bementem a suliba, megvártam, amíg jött a tanár, és megvertem.
ERRE EGYÁLTALÁN NEM VAGYOK BÜSZKE! SENKI NE KÖVESSE A PÉLDÁMAT, NE NYÚLJON ALKOHOLHOZ, NE VEREKEDJEN, MERT AZ
ÉLET MEGBOSSZULJA!!!
Én teljesen abban voltam, hogy nem lesz semmi következménye, mert hát mondták ugyan, hogy feljelentenek, de
hónapokig senki nem keresett meg. Azt gondoltam ennyi volt, és kész.
Szüleim válása után, nem sokkal, elköltöztünk Érdről, és feljöttünk Pestre. Fájt otthagyni a cimborákat,
testvéreket, akikkel annyi mindenen átmentünk, és kisebb nagyobb csetepatékban részt vettünk.
Ezért aztán szórakozni mindig visszajártam, a haverokhoz.
Amint betöltöttem a Tizennyolcadik évemet, májusban bevittek katonának. Talán fél éve lehettem a határőrségnél,
amikor kaptam egy levelet, hogy ekkor és ekkor, itt és itt, jelenjek meg. A levél tárgya,
GYANÚSÍTOTT.
Fasza… Megjelentem a bíróságon, megvolt a tárgyalás, aminek az lett az eredménye, hogy kaptam egy év felfüggesztett
börtönt.
Májusban leszereltem, és egy éven keresztül, minden héten kedden mehettem a kijelölt pártfogómhoz. Nála, minden
féléről beszélgettünk, de főleg arról, hogy hogyan viselkedek mostanában, mit dolgozom, stb.
Azt nem is említettem, hogy tizenéves voltam még és abban a presszóban voltam a haverokkal, ahol általában
bandázni szoktunk.
Egyszer csak betoppant az ajtón, egy öreg cigányasszony, és megkérdezte, hogy jósolhat-e a tenyeremből. Azt nem
tudom, hogy miért engem kérdezett. Talán látott rajtam valami furcsát, vagy csak én álltam hozzá a legközelebb,
nem tudom, de nem láttam semmi akadályát neki, hogy miért ne jósolhatna.
- Melyik kezemet kéri öreganyám? De aztán jókat jósoljon nekem.
- Milyen kezes vagy fiam?
- Jobb.
Két kézzel megfogta a jobb tenyerem, majd hosszasan nézte, és elszomorodott a tekintete.
- Na, mit tetszik látni mama?
- Biztos tudni akarod fiam?
- Hát, ha már jósolni tetszik…
- Fiam, téged súlyos baleset fog érni, és ahogy nézem az életvonaladat, még fiatalon. Talán autó, talán vonat,
vagy leesel valahonnan, nem tudom, de az biztos, hogy majdnem véget ér az életed.
Erre elhúztam a kezem, adtam neki kétszáz forintot, amiből máris vett egy fröccsöt.
Visszamentem a haverokhoz, és bandáztunk tovább. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a jóslatnak, mert nem
volt autóm, elütni meg csak nem fognak, sínek közelébe pedig nem is járok. Úgyhogy feledésbe is merült a jóslat.
Még talán mulatságosnak is tartottam az egész tenyérjóslást.
Még, hogy velem baleset…
Életünk során, követünk el olyan hibákat bódult állapotban, amit józanésszel nem követnénk el. Amikért nagyon súlyos árat kell fizetnünk. És ezeket sajnos nem lehet nem megtörténté tenni, hiába is szeretnénk. A könyv tulajdonképpen azért született meg, hogy leírjam a balesetemhez vezető utat, a balesetemet, hogy Te, kedves olvasó, tanulj az én hibámból. Mert bármennyi jót is cselekedhetsz életed során, elég egyetlen rossz döntés, egy rossz pillanat, és gyökeresen megváltozik az életed. Sajnos nem jó irányban.
De irányt is mutathat a könyv arra, hogy hogyan vészeld át a nehéz pillanatokat.
Meglepsz egy kávé árával?
Szsz. Otp bank:11773119-13544256 Közlemény rovatba írd be kérlek, hogy Adomány.
Hálásan Köszönöm!
1995 nyaráig elég sokat jártam diszkóba, és sajnos, az italt se vetettem meg. Nem azt mondom, hogy nem tudtam
meglenni szesz nélkül, és hogy napi rendszerességgel ittam, vagy, hogy lerészegedtem, de bizony nem, vagy csak alig volt olyan hétvége, amikor ne néztem volna a pohár fenekére.
Ráadásul csak azért, mert azt gondoltam, hogy alkohol nélkül nem vagyok képes jól érezni magam egy szórakozó helyen
se, mert hát ugye, amikor van az ember arcában egy kis bódulat, minden könnyebb. Nem foglalkozol semmivel, csak azzal, hogy jól érezd magad. És persze közben nem gondolsz arra, hogy szépen lassan leépíted, megölöd az agysejtjeidet.
Szóval, amint említettem, diszkóztam, mint általában a húsz év körüli generáció. Ha nagyképű szeretnék lenni, akkor
azt mondanám, hogy nagyjából, pisiltek utánam a lányok, mert csinos, szép kiállású legény voltam. Persze nem lehet így általánosítani, mert mindenkinek más az esete.
Nem mindenki ugyanarra gerjed. Legyen az kinézetre, vagy akár a nemre vonatkoztatva.
Sokan azt tartották rólam, hogy még a legyet is röptében…, és mikor már megvolt, akkor víz, és dobtam. Ez nem volt
így, mert akivel csak egy estés kalandom volt, azzal a lánnyal megbeszéltük, hogy az együttlétünk, csak a diszkó
utáni éjszakáról szól, és másnap, mindenki megy a maga útjára.
Alapjában szerelmes típus vagyok, és megingathatatlan jellem. Asszem.
Abban az időben még együtt voltam egy lánnyal . Ettől a lánytól mindent megkaptam. Ha kellett, kényeztetést, ha el
akartam menni barátokkal diszkóba, elmentem, és nem sápitozott, hogy már
megint minek mész, miért nem viszel magaddal, stb.
Na jó, ez nem teljesen igaz, mert rosszul esett neki, hogy
sokszor nélküle megyek el, és szóvá is tette.
De ennek ellenére, ő ott maradt nálam, és meg várt míg hazaértem, tehát szabadságot is kaptam, miközben kapcsolatban
voltam vele. Mindent megkaptam tőle, amire egy férfi csak vágyhat.
Ma már szégyellem, hogy úgy viselkedtem vele, ahogy viselkedtem, mert sokkal többet érdemelt volna. Mert kitartott
mellettem. De akkor még tizenévesen nem tudtam megbecsülni az ajándékot, amit kaptam a sorstól, ennek a lánynak
a személyében.
Pasiból vagyok, és szeretem a kihívásokat, szerettem fiatalon is, és ráadásként hódítani is szerettem.
Nos, meg tetszett egy másik lány és meg akartam szerezni magamnak, ami össze is jött.
Vele egy barátomnál ismerkedtem meg.
- annál a barátomnál, akivel akkor voltam, és persze Sárival, amikor még 1995 előtt jóval, hazafelé menet a
diszkóból megtámadtak, és jól elgyepáltak - És szakítottam azzal a lánnyal, akinek a „mindene” voltam.
Piszkosul nehéz volt, de mivel nem akartam két vasat tartani a tűzbe, muszáj volt elszánnom magam. Tényleg nehéz
volt a szakítás, mert szerettem, de hát hajtott a vérem. Az új, és az ismeretlen után.
A pasik jól tudják, miről beszélek. Az újdonság erejéről, ami olykor áldásosan hat a nemi étvágyra, a lelkünkre,
ami feldobja a mindennapokat. Fiatalon az ember sokszor meggondolatlan, és jó dolgában nem tudja, mit cselekszik.
Az embernek a döntéseiért, pláne a rossz döntésekért, gyakran nagyon drága árat kell fizetni.
Az emberiség jó része úgy tartja, hogy az ember élete során, csupán egyszer lehet szerelmes. Tiszteletben tartom
ezt a nézőpontot, viszont nem osztom. Az én véleményem az, hogy az ember többször is lehet szerelmes élete során,
és mindig azt tartja igaz, és mindent elsöprő szerelemnek, amelyikben épp benne van.
Mindenkiben mást és mást lehet szeretni. Talán, ha az ember megtalálná azt a szerelmet a párjában, ami mindent
visz, testi, lelki és teljesítés szempontjából, nem lenne ennyi félresikerült házasság és válás. És ugye a
birtoklás. Ne akarjuk birtokolni a másikat. Sajnos én is jó párszor beleestem már ebbe a hibába, de sose lett jó
vége.
Viszont megint csak elkalandoztam.
Szóval szakítottam Sárival, Panniért. És mint az lenni szokott a friss szerelmeknél, a lehető legtöbb szabadidőmet
vele akartam tölteni.
De mind ezek ellenére, volt, amikor hozzá indultam, mert alig vártam, hogy lássam, hogy ismét vele legyek, csak
leragadtam a haveroknál.
Hát igen, a bandázás nagyon ment nekem. Panni nem tudta, hogy hol vagyok, ezért elindult a keresésemre. Gondolom
azért, mert aggódott. Lehet, hogy a szíve vezette, mert rögtön rám bukkant. Ezután, volt egy kis ereszd el a hajam,
de semmi komoly. Persze én qssoltam, amíg ki nem adta a mérgét, mert tökéletesen igaza volt.
Ráadásul, ott van az az átkozott ződ ördög, a féltékenység, amiben én nagyon jó voltam, és ettől szenvedtem is
rendesen, mert a kapcsolataim egy része, emiatt szakadt meg.
Amíg együtt voltunk Pannival, számos alkalommal szakítottunk, kibékültünk. Épp a féltékenység miatt. Állandóan azt
gondoltam, hogy mással jobban érzi magát, kevés vagyok neki, vagy keveset tudok neki adni, ezért más kell neki,
mert hát be kell vallani, hogy nagyon széplány volt, és tökéletes volt az alakja is.
Hát igen, a féltékenység egy betegség szerintem, ami párosul egy nagyfokú önbizalomhiánnyal. De ebbe most nem
mennék bele, mert nem vagyok pszichológus. Elég annyi, hogy bolond, és féltékeny voltam. Ráadásul meggondolatlan.
Meggondolatlanul jártattam a számat, amit nagyon megbántam, és visszacsináltam. Mert az esetek többségében sikerült
visszacsinálni. Hangsúlyozom, a többségében. Mondhatni előbb cselekedtem, és utána gondolkodtam.
1995 nyarának egyik estéjén, elindultam Pannihoz. Nem laktunk együtt. Hogy is laktunk volna, hiszen fiatalok
voltunk még.
- megjegyzem, szerintem a fiatalok nagy része ott szúrja el az életét, hogy pár hónapos együtt járás után úgy
érzik, a szerelmük örök, és mindent elsöprő szerelem, ezért összekötik az életüket, aminek válás lesz a vége.
Örök nagy igazság, hogy csak lakva ismeri meg egymást az ember -
Ő helyileg ott lakott ahol én laktam, mielőtt elköltöztünk oda, ahol most is lakunk.
Szóval felszálltam egy buszra, mert a fiatalok jó részének jó szokásához híven, diszkóba készültünk. Előtte
azonban, meghoztam életem legeslegrosszabb döntését. Vettem magamnak alkoholt. Nem is keveset. Egy liter Martinit,
és két deciliter diólikőrt, amit a húsz perces út alatt benyakaltam. Na jó, nem az egészet, de majdnem. Az igazság
az, hogy nem sok kedvem volt diszkózni, hisz olyan helyre készültünk, ami "idegen" volt számomra annak ellenére,
hogy
helyileg sokáig én is ott laktam, csak pár kilométerrel távolabb. De tényleg semmi kedvem nem volt arra a helyre
menni, mert őt oda dolgozni hívták. Ugyanis pár nappal azelőtt találkoztunk egy fiú ismerősével, aki hívta
dolgozni a diszkóba, a pult mögé. Szóval, ahelyett, hogy olyan helyre mentünk volna, ahol mindketten tudnánk
szórakozni, olyan helyre mentünk, ahol még én se szórakoztam, hisz a lány, akit teljes szívemből szerettem, a
pult mögé állt, és felszolgált.
Nekem meg más szórakozás nem maradt, csak az alkohol. Nem mintha abban az időben ittam volna először…
Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy szerintem nem szeretett velem eljárni szórakozni, mert, mint korábban
is említettem, szerettem a pohár fenekére nézni. és akárhányszor, akárhol voltunk szórakozni, nem álltam meg,
hogy ne nyúljak alkohol után. És bizony, sokszor kötekedősre ittam magam.
Nem azért, mert annyira hiányzott, hanem mert úgy éreztem, hogy „alkohol nélkül” kevés vagyok, nem vagyok olyan
szórakoztató. Amikor pedig már „kötekedősre” ittam magam, szinte minden alkalommal veszekedés lett belőle. Persze
sokszor ok nélkül.
Vagyis azt hiszem, mert ittas fejjel az ember nem gondolkodik, és ez alól én se voltam kivétel. Vagyis hát
gondolkodik, csak nem józanul, és kis bolhafingnyi dolgokat, kismillószorosára nagyít.
A lényeg a lényeg.
Odaértem Pannihoz. Ő már elkészült. Alig láthatóan, de szépen ki volt sminkelve, egy egyszerű,
de szép felsőrészt vett fel. Istenien állt rajta. Nem látszott ki a melle egyáltalán, de kihozta csoda szép
formáját, és egy farmernadrágot viselt. Rajtam barna bocsúz cipő volt, egy kantáros farmer, és már nem emlékszem
milyen felsőrész. Lehetett ing, vagy póló is akár, de tényleg nem emlékszem. Panni már alig várta, hogy odaérjünk
a diszkóba, hogy beállhasson a pult mögé. Nekem nem igazán tetszett a diszkó pultos része, és ha teljesen őszinte
akarok lenni, a személyzet se, mert csak pasik voltak. Olyan, hogy női öltöző nem volt, így Panni, egy raktárnak
kinevezett helyiségben öltözött át, amin természetesen a fiúk, ki - bejártak. Rögtön felment a pumpa, és szóvá is
tettem.
- Ugye nem gondolod, hogy ott fogsz öltözködni, ahol a pasik járkálnak!
- Dehogynem! Látsz női öltözőt?
Felvett egy fekete forrónacit. Piszkosul jól állt rajta, csak hát…
A mindenem volt Panni, de tudtam, ha egyszer valamit a fejébe vesz, azt megcsinálja. De, hát mit csináljak,
betámadott a ződ szörnyeteg.
Ha még nem említettem volna, ezen a helyen, egy – két ismerőst kivéve, csak olyan emberek voltak, akik nem
nagyon szívleltek engem, és persze én se őket.
Már erősen fogyóban volt a pénzem, így „egy haverral” kimentünk arra a helyre, ahová eldugtam a maradék piát,
és megittuk, hogy ne vesszen kárba.
Mikor visszatértem a diszkóba, Panni sürgött-forgott. Csak úgy égett a keze alatt a munka. Vagy a lába alatt?
– Jó sok a munka. – Mondta Panni.
- Én akartam ide jönni dolgozni? Kértem, hogy ne gyere ide, mert minden pasi rád száll, és meg akarnak majd
dugni.
Hangzott a válaszom, kissé kapatos előadásomban. Ha nem említettem volna, ez a diszkó egy emelet
magasban volt, úgyhogy lépcsőn lehetett csak megközelíteni. Volt neki egy terasza is, amit körülbelül derék
magasságban, körbevett egy beton korlát.
Azon az estén nagyon sokat veszekedtünk. Többnyire az alkohol miatt, mert ugye, ha az nincs, veszekedés sincs.
Összevesztünk. Úgy részegen, felültem a korlát tetejére, és elkezdtem dőlöngélni, azt kiabálva, hogy öngyilkos
leszek, mert nélküle, mit se ér az életem. Addig dőlöngéltem, amíg egyszer csak leestem. Bár utóbb kiderült, hogy
nem véletlenül estem le, hanem direkt. És kutya bajom se lett. Bárcsak eltörtem volna kezem lábam, de nem. Biztos
vigyázott rám a részegek védőangyala. Felálltam, leporoltam magam, elköszöntem mindenkitől, és elindultam,
hogy hazajövök, vagy megyek egy másik diszkóba.
BALESET UTÁNI IDŐSZAK
INNEN, AZT ÍROM, AMIRE ÉN EMLÉKSZEM!
Hová is indultam?
Ez sose derült ki.
Annyi bizonyos, hogy már olyan részeg voltam, mint az albán szamár, és úgy mentem, mint a részeg kígyó.
Mindenesetre egy buszmegállóban kötöttem ki. Leültem hát a megállóan lévő kis padra. Ott ültem talán pár percet se,
arra jött két figura. Az egyiket ismertem látásból, a másikat azt hiszem nem. Bár ki tudja, hisz mata részeg voltam.
Az is igaz, hogy amelyik emberkét ismertem, vele se voltunk túl jóban, hiszen más bandához tartozott, mint én.
Mikor odaértek, elkezdtünk beszélgetni. Persze barátságosan, és úgy átlagos dolgokról. Szerintem ők se lehettek
éppenséggel józanok, meg hát ugye én se, így nagy a valószínűsége annak, hogy értelmes dolgokról beszélgettünk,
és ennek meg is lett az eredménye.
Milyen a részeg ember?
Hát, hülye.
Arra emlékszem, hogy tüzet kértek, utána meg valamin erősen összevitatkoztunk, amiből ütésváltás kerekedett, de
az is lehet, hogy csak ők ütöttek, hisz annyira részeg voltam, azt se tudtam, ki, kivel van. ( állítólag kettőnél
többen voltak )
A buszmegálló, és a vonatállomás közt, lehetett vagy ötven méter.
Valahogy a sínekre kerültem.
Hogy, hogy kerültem oda, ne kérdezd, mert halvány gőzöm sincs.
Vissza akartam menni a diszkóba segítségért, megbotlottam, és elestem?
Szépen odatettek, és otthagytak?
Nem akarok vádaskodni, így azt mondom, hogy tényleg nem tudom miképp kerültem a sínekre.
EZEKET A DOLGOKAT, „HALLOMÁSBÓL TUDOM”!
Egy biztos, hogy abban a pózban, ahogy rám találtak, nem lehet a sínekre feküdni. Még szerencsém, hogy rám talált
( állítólag ) egy korombéli srác, aki értesítette a mentőket, mert lehet, hogy sokáig feküdtem volna ott, ahol
voltam, mert a hajnali óra miatt, sötét volt.
Mondjuk, az is furcsa, hogy azon a helyen jött a srác, ahol nem volt kivilágítva, mert mellette volt a kivilágított
úttest.
Ami biztos!
Rengeteg vért veszítettem, mert a vonat csonkolta három vágtagomat, a koponyám baloldalon, egy nagy ütéstől
szilánkosra tört egy részen, és agyrázkódásom lett.
A hajnali órákban, a rend őrei azzal ébresztették a családomat, hogy vonatbalesetet szenvedtem.
Elgázolt egy vonat.
A mentősök, mint a szélvész, száguldottak velem a János Kórházba. Mindössze, nyolc perc alatt bent voltak velem,
és az ügyeletes orvosok nekiláttak az életmentő műtéthez.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a megivott alkohol mennyiségétől, annyira besűrűsödött a vérem, hogy a
vonat csonkolta ugyan mindkét lábam, és majdnem az egész jobb kézfejemet, de nem véreztem el. A tehervonat
masinisztája pedig, csak a következő állomáson tudta meg, hogy elgázolt valakit.
El nem tudom képzelni, hogy mekkora trauma érhette akkor a szüleimet. Nos, ez után következett másfél hónap kóma.
Édesanyám körülbelül addig, amíg magamhoz nem tértem, nyugtatókon élt, és ez az a dolog, amit sose tudok
megbocsátani magamnak. Mármint, hogy ilyen nagy fájdalmat okoztam szüleimnek, testvéreimnek, rokonaimnak. Lehet,
hogy nem kéne ilyen nagyon magamra venni az egész dolgot, de akkor is miattam van az egész. Ha nem iszom, akkor
nem hagyom magam provokálni, és még ma is ép emberként élem az életemet.
Na szóval, másfél hónapig feküdtem kómában. Két hét után magamhoz tértem ugyan, de ránéztem a kézfejemre, és mivel
nem láttam semmit, így a sokktól, visszaájultam.
Senkit nem engedtek be a kórterembe, ahol feküdtem, de a közeli
családtagjaim felváltva, mindig ott voltak ajtó előtt, és gondolom, hogy a nővérek vagy az orvosok mondták nekik.
Mint azt is, hogy le kellett kötözni a végtagjaimat, mert tépkedtem ki magamból az infúziót, meg mindent,
ami bennem volt, a csonkjaimat pedig úgy odacsaptam mindig az ágyhoz, hogy felszakadtak a varratok, és csupa vér
volt az ágyam.
Az éjjel nappali virrasztás szörnyű lehetett nekik, főleg azért, mert ahol feküdtem az intenzív osztályon,
haltak meg emberek, és egész addig nem tudták, hogy nem én fekszem a lepel alatt, amíg meg nem
mondták nekik.
Az aggodalmuk jogos volt, mert az orvosok vajmi kevés esélyt láttak, az életben maradásomra.
Egész pontosan tíz százalék esélyt nem adtak az életben maradásomnak, mert olyan súlyos sérüléseket szereztem,
de hála az égnek, nagyon erős a szervezetem.
HÁLÁVAL, ÉS KÖSZÖNETTEL TARTOZOM AZ ORVOSOKNAK, AKIK FÁRADTSÁGOS, ÉS ÁLDOZATOS MUNKÁVAL, MEGMENTETTÉK AZ ÉLETEMET!
Azt gondolhattam magamban, amikor megláttam a jobb kézfejemet, ami nincs, hogy így már nem is vagyok életrevaló
ember. Így felesleges élnem.
A kóma alatt nem láttam fényeket, meg ilyesmi. Viszont álmodtam. Azt álmodtam, hogy orvos vagyok, és volt
kétdombnyi betegem. A dombokon, mindenkinek el van dugulva a katétere. És egész addig nem sikerült megoldanom a problémát, amíg nekem nem tisztították ki. Mert a katéter, amit feldugtak a pisilőmbe, el volt dugulva.
A húszas éveimet tapostam. Jó kiállású legényként, ahelyett, hogy éltem volna az életem, csajoztam volna,
szórakoztam volna, egy intenzív osztályon feküdtem vérző és hiányos végtagokkal, beszakadt koponyával.
Körülbelül másfél hónapnyi kóma után magamhoz tértem. Mozogni egyáltalán nem tudtam, mert letapadtak nagyon az
izmaim. Beszélni se tudtam, mert olyan sokáig kellett, lélegeztessenek, hogy a lélegeztető csöve, elnyomta a
hangszálamat. Még szerencse, hogy tudtam pislogni. Így más választásom nem lévén, pislogással kommunikáltam.
Annyira lefogytam az alatt az idő alatt, míg csöveken keresztül etettek, hogy nyomtam vagy negyven kilót vasággyal
együtt. Igaz a balesetem előtt se lehettem több hetvenöt kilónál.
Amikor magamhoz tértem, és már „beszéltem pislogással”, nem tudtam, hogy mennyi idős vagyok. Nem tudtam, hogy
kik állnak körülöttem, és nem értettem, hogy miért. Azt tudtam, hogy keresztülment rajtam egy vonat, de azt, hogy
miért, azt nem tudtam.
Nem ismertem meg a szüleimet, testvéreimet. Tulajdonképpen, nem ismertem meg senkit. Tök egyedül éreztem magam.
„Dg.: St. P. politraum. St.p. amp. cruris l.s. et pedis l.d. Amp.man. l.d. Contusic cerebri.
ANAMNÉZIS: Gyermekkori fertőző betegségeken átesett. Lényeges belszervi megbetegedése nem volt.
1995. Június 30.-án mindezidáig ismeretlen körülmények között vonat balesetet szenvedett. Minek következtében
eszméletlen állapotban, jobb kéz és jobb boka súlyos roncsolódásával, valamint a bal tábszár traumás csonkolásával
került a …-kh. Traum. O.-ra, ahol jobb kéz és jobb AV bokamagasságában, és a bal lábszár kp. harmadában az
amputációkat befejezték. Majd a súlyos neur. tünetekből fokozatosan feltisztulva osztályunkra vettük át. Legutóbbi
konzilium után a bal oldali lábszárcsonk inspectiója során reamp. céljából jegyeztük elő.”
Ebből a kis jelentésből is kiderül, hogy átvittek egy rehabilitációs osztályra, ahol az első hetekben, ugyanolyan
kiszolgáltatottnak éreztem magam, mint amikor a barátságos kómából felébredtem. Kezdetben mozogni ugyan nem tudtam,
de magamnál voltam. Pontosabban inkább azt mondanám, hogy ébren voltam. A hangom szép lassan kezdett visszatérni.
Bár azt nem nevezném hangnak, mert nagyon vontatott volt, és olyan artikulálatlan valami.
Amikor jött a gyógytornász, hogy foglalkozzon velem, nehéz dolga volt hisz már akkor baromira szédültem, amikor
felültettek. A derekam úgy legyengült a sok fekvésben, hogy egy kalodának csúfolt akármiben kellett ülnöm,
ami támasztotta minden oldalról a derekamat, hogy el ne dőljek. A végtagjaim is lassacskán elkezdtek mozogni.
Először a lábaim, majd a jobb kezem, végül a bal kezem. ( A bal oldalam, a mai napig nem mozog száz százalékosan. )
Akkor azt gondoltam, hogy soha a büdös életben nem fogok talpra állni, és hogy beválik az orvosok jóslata,
miszerint, ha életben is maradok, se fogok lábra állni, hanem örök életemre kerekesszékbe kényszerülök.
( Mondjuk az tény, hogy a kerekesszéket sűrűn használom, és az is, hogy a saját lábamra ebben az életben már
nem állok, de mégis lábra álltam, igaz, műlábra. )
Utálom a kiszolgáltatottságot! De szerintem senki nem szeret kiszolgáltatott lenni.
Ekkor már tudtam mozogni ugyan, de olyan volt a mozgásom, hogy a lajhár hozzám képest kapkodó idegbetegnek
tűnhetett.
Az, hogy ágytálazás, ismerős lehet sok embernek, de azoknak mindenképp, akiknek szükségük volt rá.
Senki nem tudja, hogy milyen megalázó, és kínos, amikor ágytálba kell ürítened, és másnak kell kitörölni a
fenekedet, és tisztába tennie, csak az, aki már átesett ezen. Ha nem lennének nővérek, bizony nagy szarban
lennénk.
Szó szerint!
Éjszakánként pedig rettegtem. Féltem attól, hogy akikkel összeugrottunk, bejönnek hozzám a korházba, és végem.
Sajnálom szegény éjszakás nővéreket, mert rettentő sokat kiabáltam esténként, és nyomogattattam a nővérhívót a
szobatársaimmal, mert ugye akkor még a mozgásom, egyenlő volt a nullával.
Bejött hozzám akkoriban egy nyomozó a rehabilitációs intézetbe, és kérdezgetett, hogy én miként emlékszem az egész
balesetre. Emlékszem e egyáltalán valamire is.
Elmondtam neki, amit tudtam, és neveket is mondtam, bár szerintem kétkedve fogadta, de kihallgatták az
illetőket. Mivel szemtanú az nem volt, én meg ugye akkor nagyon be voltam rúgva, és az illetők azt mondták,
hogy a közelben se voltak, így balesetként zárták le az ügyet.
Most akkor mi? Saját magamat vertem össze? Mi van!?
Tegyük fel, hogy nem vertek meg, hanem magamtól elestem a síneken, és bevertem a fejem. Na de ez csak úgy lett
volna lehetséges, ha nem vagyok eszméletemnél, mert különben az esés pillanatában, reflexszerűen leteszem a kezemet. Kvázi, csak akkor nem teszem le a kezem, amikor esek, ha leütnek, vagy nekilöknek valaminek, és nem tudom tompítani a becsapódást. Rejtély…
Ott, a rehabilitációs osztályon, amikor még nem voltak műlábaim, arról álmodoztam, hogy én leszek az első olyan
műlábakkal közlekedő ember, aki amikor megkapta a műlábakat, rögtön szaladgál vele. Persze, ez nem megy ilyen
egyszerűen.
A baleseti csonkolás után, még kétszer kellett reamputálni előbb a bal, majd a jobb lábam. A balesetemnél
fájdalmat nem éreztem, hisz nagy a valószínűsége, hogy nem voltam magamnál. A reamputálások utáni fájdalom,
fájdalomcsillapítókkal elviselhető, viszont a legnagyobb fájdalom számomra az, hogy nincs. Nincsenek ép
végtagjaim. A bal kezem, ami épen maradt. A mozgása, alig észrevehetően, de nem olyan, mint annak előtte
volt. Viszont a mai napig álmodok olyat, hogy zuhanok, majd baromi nagy forróság önti el a két lábam.
Az ember, csak akkor tanulja meg értékelni azt, amilye van, amikor már nincs. Amikor még épkézláb emberke
voltam, nem is gondoltam, hogy milyen fontos az embernek a bokája.
Amikor lépkedsz, dombra föl, dombról le, egyenetlen talajon, vagy a homokban, észre se veszed, hogy az a kis
boka, mennyit dolgozik, mennyi mindent korrigál, hogy neked ne kelljen a talaj hibáival foglalkozni. Sajnos, még nem találták fel azt a műlábat, amelyik saját maga korrigálja a talaj egyenetlenségeit. Vagy, ha feltalálták, az olyan drága, hogy nincs az a pénz, hogy meg lehessen fizetni. Nekem biztos.
Én azok közé az emberek közé sorolom magam, akik saját magukért, vajmi keveset tesznek meg. Ha
százalékosítanám, úgy mondanám, hogy húsz vagy harminc százalékban magamért, a fennmaradó százalékban pedig a
szeretteimért teszem azt, amit teszek.
A baleset előtti életrevaló emberkéből egyik pillanatról a másikra, olyan emberkévé váltam, akinek majdhogynem,
zörögtek a csontjai. Már, ami megmaradt. És akkor azt mondtam magamnak.
Ide figyelj! Mukodj!
Szeretteid végig nézték, hogy magatehetetlenül, élet és halál közt ott fekszel a kórházi ágyon. Mindenféle
csövek lógnak ki belőled, rövidebb lettél jó pár centivel. Most már elég! Szedd össze magad, tedd félre a
testi-lelki fájdalmaidat, és ha nem is magadért, de a szeretteidért, állj talpra! Ennyit csak megérdemelnek,
ha már ekkora fájdalmat okoztál nekik!
Összeszedtem minden testi és lelki erőmet, és először csak léglábbal, később már műlábbal, járni kezdtem.
Ebben nagy segítségemre volt Rita, a gyógytornászom. Igaz, hogy beletelt egy kis időbe, de megcsináltam.
Talpra álltam. A bal oldalam nem úgy mozog, ahogy kéne, de mozog, és járok.
De nem elégedtem meg ennyivel. Meg akartam tanulni segédeszköz nélkül közlekedni. Mikor már hazaengedtek a
kórházból, itthon sétálgattam, először csak a lakásban. Ágytól fotelig, foteltól ajtóig. Mindig meg megállva,
hogy legyen erőm a következő lépéseket megtenni. Egész addig próbálgattam, míg egyszer csak ki mertem menni a
levegőre, persze segédeszközzel, de kimentem. Volt, aki csak az ablakból nézett, és szurkolt, volt, aki karon
ragadott (Janibá), és velem együtt sétált.
A művégtagokban, de főként a műlábban az a baj, hogy az az
anyag, amiből készül, nem képes tágulni, hisz tartania kell az egész testet. Viszont, ahogy lépked az ember,
az izom dolgozik, és mivel a tok nem tágul, egy idő után elfárad, megfájdul a csonk.
Sokan csodagyereknek tartanak, mert már kétévesen annyi eszem volt, mint most.
Na jó, ez csak vicc. A lényeg, hogy tényleg csoda, hogy azokon a traumákon, amiken keresztül mentem, még itt
vagyok, élek, élni akarok, persze, ha hagynak élni. És, hogy változtam-e a fiatalkori énemhez képest?
Mindenképp. Nem csak idősebb, tapasztaltabb lettem, de talán jobb ember is vált belőlem. Azt hiszem.
Az alkoholt letettem, a cigarettáról átszoktam elektromosra, érzékenyebb, empatikusabb, szerethetőbb lettem.
Valamint megfontoltabb és türelmesebb. Én így gondolom, de ezt igazán csak a környezetemben élők tudnák
megerősíteni...
VÉGE!
Így lettem rokkant! Tudsz segíteni egy kávé árával?
Szsz. Otp bank:11773119-13544256 Közlemény rovatba írd be kérlek, hogy Adomány.
Hálásan Köszönöm!